A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Csongor Győző: Móra Ferenc és a természettudomány

„Homokországba" menekül s itt születik meg 1926-ban megjelent legkedvesebb könyve, a Georgikon. „Móra elmosolyodó apróságait és szellemi lélekzetvételeit kapjuk itt egységbe foglalva. Olyan mint egy ékkövekkel megrakott ékszer, egyszerűen és sokrétűre csiszolva tündöklik." Ez a kritika olvasható a Magyar Könyvbarátok első kiadványáról.

52 Homokországban forr igazán eggyé a természetismerete, bölcselete és költészete. A Szeged környéki alsó tanyavilágban, a Rivó erdő tikszemvirágos zöld gyepjére ledőlve, a pimpimpárés parlagon, réteken, egy értelmes kis parasztleánykával, Ósikával együtt legelteti a pianorbisokat a forró homokon, mellyel még a „szilokférög, a filloxera, ez a rettenetes herkentyű sem bír", - nálánál szebben még senki sem rajzolta meg környékünk táji szépségeit. A Georgikon - melyhez hasonlót nem találunk hazai irodalmunkban - viszi messzire, a magyar szó csengését, az alföld varázsát, a rozmaring illatát, annak a tájnak, földnek szépségét, amely tanúja volt mindig kedvelt parasztjai küzdelmes életének, verejtékének, nyomorúságának, de amelyik tanúja fölemelkedésének is. A Homokországban szemléli a homokkötés munkáját, „ahol a fenyő csak előőrs, korhadó fái kövérítik meg a földet, hogy jól érezze magát benne az akác .. ." Itt látja meg, hogyan fásít a magyar nép, miként babusgatja a csemetéket, serkenti, mint serdülő ifjakat s velük megöregedve bocsátja az unokákat a sivány homokon újabb és újabb honfoglalásra. Itt üti meg fülét, az a szerinte borzasztó szó: faiskola, - melyet amikor hall, mindjárt főigazgatókra meg tanfelügyelőkre gondol. . . helyette a „famagos" elnevezést ajánlja. Homokországban mélyül el barátsága Kiss Ferenc főerdőtanácsossal, ahogy Nanika gyermekszája nevezte, a „pöleldős"-sel, a Szeged környéki erdők galambőszhajú, izzó lelkű gondviselőjével.

53 A Georgikonban „A fák jelleméről" írott valóságos remekbeszabott tárca, elbeszélés, tanítómese - vagy nevezhetjük akárminek.. . valami olyasmi, amit csak az tud alkotni, aki már fölülemelkedett holmi természeti tárgyismereteken, aki állatok, növények és emberek között ősi, örök rokoni kapcsolatokat boncol, aki maga is olyan, mint az alföldi homok derék, hasznos közpolgára: az akácfa, aki „sohase tud annyira elfiliszteresedni, hogy virágai fehér költészetétől maga is meg ne mámorosodjon . . ." Ezek után is azt mondhatjuk, hogy nem volt Móra dilettáns. Amint a régészettel foglalkozó írásai között vannak tanulmányai,

54 amelyek kiállják a tudományos szakbírálatot (Lovassírok Kunágotán, Ismeretlen típusú edény Lebőről, Néprajzi vonatkozások Szeged vidéki népvándorláskori leletekben. Az Alföld tudományos meghódítása stb.), úgy a botanika területén is van egy tanulmánynak beillő „közleménye". A címe is egészen szakszerű: Népies növények a Kiskunság flórájában. Moesz szerint

55 még egyetemi hallgató korában, 1900-ban írta meg ezt a dolgozatát (Móra idézett munkájában „növénynevek" olvasható!). Ezzel kissé részletesebben is kell foglalkoznom. Véglegesen bebizonyítja, amit eddig csak sejtettünk, legkülönbözőbb tárcáiban, regényeiben olvasgatva, hogy Móra jól ismeri a növényeket, tudományos neveiken is. Ismerete az átlagosénak jóval fölötte van. összesen 383 növény nevét számoltam meg 52 Diarium. A Magyar Könyvbarátok Közlönye, 1934. 5—6. sz. 152 1. 53 Kiss Ferenc (1860—1952) legnagyobb magyar erdészeink egyike. Szakmunkássága elismert, Szeged környékén о folytatta nagynevű elődje, Vedres István homoki erdőtelepítési munkáját. 54 Banner János: Móra Ferenc levele Posta Bélához. A Móra F. Múzeum Évkönyve, Szeged, 1956. 11—14. 1. 55 Moesz i. m. 246