A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Szelesi Zoltán: Károlyi Lajos

Károlyi Lajos valóságosan tudományos kísérleteket és tanulmányokat végzett az irányban, hogyan kell a fényerősséget lefokozni a vásznon, hogy az a napfény illúzióját adja. Ahogy Goethe, a tudós költő megalkotta a maga Farbenlehrejét, úgy Károlyi, a tudós festő megteremtette a maga fényelméletét. Károlyi Lajos képei imádságok, amelyekben egy tiszta és igaz lélek öröme és hálája nyilatkozik meg, alázatosan és áldozatosan. Az újszegedi és a rókauccai őszi alkonyatok és tavaszi reggelek, a téli Tisza-part, a firenzei ver sacrum, a külvárosi kis házak és emberek, a maga arcmása számtalan hangulatban és változatban, mind egy nagy harmonikus egységbe olvadnak, mind egy szellem világát tárják föl: Károlyi Lajos lelke lebeg e vizek és földek, ez arcok és virágok fölött. A virágokat különösen nagyon szerette ez a viráglelkű ember, őszi rózsái csupa búcsúzó élet és beszédes szomorúság, a csendéletnek ő valósággal vallásosán mély értelmet és jelentőséget adott, vagy, mint ahogy egyik tisztelője szokta mondani: ő mindig szent képeket festett. Filozófus volt Károlyi Lajos, valami volt lényében, ami több a művésznél és ami sokszor akadálya volt az alkotásban. Rendkívüli érdeklődés élt benne a szellem és a tudás mindenféle megnyilvánulása iránt. A buddhizmus egész irodalmát alaposan tanulmányozta, a kereszténység állandóan foglalkoztatta, a biblia mindennapi olvasmánya volt. Assziszi és Szalézi Szent Ferenc, Szent Terézia, de a Szent Atyák műveit is behatóan ismerte. Költői érzéke páratlanul finom és ítélete találó volt. Baudelaire lelkiségére ő hívta föl először a figyelmet és Ady istenkereső és tisztaságvágyó érzéseit rendkívüli megértéssel magyarázta még akkor, amikor a farizeusok erkölcstelenséget szimatoltak Adyban. E vegetárius és antialkoholista szegedi apostol, a goethei nil humani elvének alapján állott, mert elsősorban mégis csak művész volt, mégpedig bölcselkedő művész. Valódi orvosa volt a beteg lelkeknek, aki igen sokszor hozott első segélyt e sorok írójának is, élete nagy válságaiban. Akik Károlyi Lajost személyében ismerték és megismerték, azok az emberi nagyság és szépség egyik ritka példáját őrizik emlékezetében. És ez a nagyság és szépség csöndesen, minden feltűnés nélkül, de bensőségesen és maradandóan ragyog és mosolyog alkotásain, mint szelíd és boldog visszfénye egy napnak, amely leáldozott."

2 Az új magyar festészet legkülönösebb életű alakjai közé tartozó Károlyi Lajos, egy jónevű helyi csizmadia mester harmadik fiaként, 1877. július 16-án Szegeden született. Hozzátartozóit korán elvesztette. Atyja, Károlyi Mihály, az árvízkor szerzett hűléses betegségébe halt bele. Anyja, Malatinszky Mária miután megegyszer férjhez ment, egy Martinovics Mátyás nevű bácsalmási erdészhez, első urát követve, nemsokára ő is sírbaszállt. Mire az árván maradt Lajoska iskolába került már két testvére, Mihály és Ferenc sem éltek. A kis Károlyi nevelésével egy darabig erdész mostoha atyja törődött. Keze alatt a fiúcska az elemit és a középiskola három alsó osztályát Bácsalmáson, illetve Zomborban végezte el. Egy évet, mint cseregyerek, a német nyelv elsajátítása végett Apatinban töltött. A negyedik gimnáziumot már Szegeden járta, és itt tette le 1895-ben eredményesen az érettségit. Gondozását ugyanis tizenhárom éves korától nagybátyja, Malatinszky György szegedi vendéglős vállalta magára; az ő alsóvárosi házacskájában Károlyi később is, mint magányosan élő festő, meleg otthonra talált. 2 Juhász Gyula: örökség. Bp. 1958. I. k. 320. 10* 147