A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Szelesi Zoltán: Károlyi Lajos

Az ifjúvá növekvő Károlyiról szép jellemképet rajzolt a művész halála után írt megemlékezésében Kontraszty Dezső paptanár, aki Károlyinak négy éven át a szegedi főgimnáziumban nemcsak osztálytársa, de meghitt barátja és a későbbi idők során is nagy tisztelője volt. Árnyalatokban gazdag cikkében részletesen és jól érzékelteti a serdülő éveiben levő Károlyiban kibontakozó sajátosan egyéni vonásokat, melyek a festő lényét később is döntően meghatározták. Kontraszty szerint a fiatal Károlyi művészi hajlama már negyedik gimnazista korában megnyilatkozott. Amellett, hogy ügyesen cimbalmozott, hegedült és furulyázott, kellemes, csengő bariton hangon énekelt is. Ezt a kedves zenei készségét szívesen gyakorolta meghitt családi és baráti körben később is. Rajztudása szintén átlagon felülinek mutatkozott, „amit Nováky Bertalan rajztanárunk - írja Kontraszty - hamar fölismert. Ingyen tanította őt szabadkézi rajzra, festészetre és meghívta szatymazi tanyájára is .. . Olyan haladást tett a festészetben, hogy élethivatásának választotta. Egyszer említettem neki a művészek nehéz, küzdelmes sorsát, mire Kisfaludy Károly versével válaszolt: »Ki művészpályát óhajt, töviseit ne tekintse. - Bátran törjön elő és tűnnek az éji ködök«"* A gimnázium befejezésével szinte azonnal, még 1895 nyarán Münchenbe utazott, hogy ott festőművésszé képezze ki magát. Azonban az „Isar-parti Athén" művészeti akadémiájának élettől elszigetelt, száraz oktatási rendszere nem felelt meg neki. Csalódott Münchenben. A költői érzületű Károlyi éppen úgy, mint haladó gondolkodású fiatal művésztársai, nem szenvedhette az akadémiai recept szerint gyártott, a valóságot meghazudtoló népéletképeket. A szegedi művészjelölt elkeseredve, azzal a szándékkal utazott haza, hogy „végleg" búcsút mond a festészetnek és pályát változtat. Velence érintésével 1896 tavaszán ért haza. Leromlott egészségi és kedélyállapotát, a város zajától távol, a szabad természetben, a madarak és fák birodalmában vélte visszanyerni. Elhatározta, hogy ő is mint mostohaatyja, erdész lesz. El is ment Martinovics Mátyáshoz, aki Windisgräetz herceg drávatoroki erdejében teljesített szolgálatot. A vén fák, dús árnyékú lombok lelketgyógyító környezetében hamarosan visszanyerte munkakedvét és újra fellángolt benne a művészet utáni vágy. Itt készült rajzait, színvázlatait egy alkalommal a birtokára leránduló herceg meglátta és ajánlatot tett neki, hogy jöjjön fel hozzá Bécsbe, a lányait festeni tanítani. Ő azonban tanulni, s nem tanítani akart és a biztos jövedelemmel járó ajánlatot visszautasította. Helyette a nélkülözést is vállalva, inkább a nagy művészeti élményeket és tanulságokat ígérő Rómát választotta. A drávatoroki erdőben töltött hasznos vakáció után 1896 őszén indult el Olaszországba. Rómában Rudnay Gyulával és még két magyar szobrásszal a Via Ripetá-n lakott. Mind a négyen „ugyanoda jártak rajzolni az Istituto Di Belle Arti-ba, illetőleg nappal ennek szabadiskolájába, a Scuola Libera-ba, esti aktra pedig a Villa Medicibeli Francia Akadémiára."

4 Művészszomját Rómában volt miből oltania. Szorgalmas intézeti stúdiumai mellett gyakran kereste fel a képtárakat, kiállításokat, s gyönyörködve tanult a nagy mesterek alkotásaiból. Érdeklődését Beato Angelico és Michelangelo között osztotta meg, különösképpen azonban Velazquez alkotásai voltak rá maradandó hatással. Megtalálni vélt boldogságát csak az egyre súlyosbodó anyagi gondjai nem engedték teljessé tenni. Félt, hogy olaszországi tanulmányait pénz híjján meg kell szakítania. Szerencsére azonban 1897 januárjában megismerkedett a Rómá3 Kontraszty Dezső: Károlyi Lajos emlékezete. Délmagyarország (továbbiakban: Délm.) 1927. okt. 30. 4 Bényi László: Rudnay Gyula. Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve, Bp. 1953. 459—460. 148