A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Szelesi Zoltán: Károlyi Lajos

1 1957-ben, mi Tisza-parti emberek nemcsak az ország határán túl is ösmertté vált költőnk, Juhász Gyula halálának évfordulóját ünnepeltük, hanem egy másik helyi poétáét: az elfelejtett nevű Károlyi Lajosét is. Egybeeső 80. születési és 30. halálozási évfordulóját csak itthon, Szegeden tartottuk meg. Ezt is - bár nagy érdeklődéstől kísérve, de - csöndesen és szerényen, bensőségesen és őszintén, - úgy ahogyan Károlyi Lajos élt. Azon az emlékkiállításon kívül, melyet tiszteletére akkor a Móra Ferenc Múzeum részben saját anyagából, részben magántulajdonban levő Károlyi-képekből megrendezett, utólag e kis írással hódolunk az eddig kevéssé értékelt szegedi festő emlékének. A művész méltatására szándékosan választottuk az erre legméltóbb ember, a Károlyival rokonlelkű Juhász Gyula költeményeit, cikkeit és halotti búcsúztatóját. A festő művészi hitvallásáról pedig szintén a legilletékesebb: maga Károlyi Lajos fog szólani. A mi feladatunk csupán arra korlátozódik, hogy a jóbarátságban levő két szegedi lírikus, Juhász Gyula és Károlyi Lajos megnyilatkozásait, a festő életrajzi- és művészi adatainak felhasználásával, koszorúba fonjuk és azt soha el nem múló jelként, nagy tisztelettel Károlyi Lajos fejfájára erősítsük. „A század elején — írta Károlyi halála után, 1927-ben Juhász Gyula — egy fiatal magyar művész gyalogszerrel indul el Jásznája Poljánába, hogy vigasztalást és bátorítást merítsen Tolsztojtól, akinek evangéliumi tanításait olvasta és akinek életét is meg akarta ismerni. A fiatal magyar művész, a személyes találkozás alkalmával csalódott Mesterében, de nem ábrándult ki az igazság kereséséből, amely egyetlen és állandó szenvedélye maradt mindhaláláig. Károlyi Lajos volt ez az ifjú, a szegedi festő, aki 1927 tavaszán halt meg és akinek művészete megérdemli, hogy a hálás utókor fölfedezze és méltányolja. Különös magyar sors és különös művészsors az, amely neki osztályrésze volt. Nagybányán együtt indult a legnagyobbakkal, akik mindig becsülték őt, aki mindig magányos távolságban maradt mindenkitől. Külföldi vándorlások után élete legjavát Szegeden töltötte, ahol a külvárosban élt a szegények között, egyedül, mint valami Tisza-parti Rembrandt. Magas alakja, hosszú szakálla, sovány aszkétaarca, szelíd tekintete és jóságos szava kedves ismerőse lett az egyszerű embereknek, a munkásoknak, akik között otthon érezte magát. Kis kamrájában vagy kertjében dolgozott vázlatain és képein, végtelen áhítattal és odaadással. Mert szerinte dolgozni kell a művésznek, és munka az alkotás, és a munka megbecsülése az, amiért küzdeni kell, hogy új világ támadjon a régi helyén. Károlyi Lajos nem tartozott soha semmiféle művészi irányzathoz vagy iskolához. ő kezdettől fogva arra törekedett, hogy a természet örök törvényeit megértse és ezeket fejezze ki alkotásain. Míg a nagyvilágban egymást váltották föl a legkülönbözőbb festői divatok, a naturalizmus, az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus, a kubizmus és a többi, Károlyi Lajos nyugodtan és zavartalanul kereste az igazságot és nem törődött semmi mással. Sokszor mondogatta, hogy a régi művészet a szépet akarta, az új művészetnek az igazat kell hirdetnie. A karakter kifejezése a fő és mivel a mi korunk a munkán alapszik, elsősorban a dolgozó ember karaktere foglalkoztatta. Mégis, volt valami nietzschei „korszerűtlen" benne, többször hangoztatta, hogy az egyéniség túlságos kultusza a művészet megrontója, mert az örök törvények az elsők és nem az egyéniség. Velazquez azért volt a legkedvesebb festője, mert ez a nagy spanyol művész a legtisztább egyszerűséggel és hűséggel ábrázolta a dolgok és az emberek karakterét, és senkinek sem hízelgett és soha nem hazudott. 146