A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Juhász Antal: Vízimalmok a szegedi Tiszán

nát. Benn a malomban a molnár bejegyezte a malomkönyvbe az őrlető nevét és a gabona mennyiségét. Szokás volt azonban, hogy ún. csúvárok járták várost, akik összegyűjtötték az őrölnivaló gabonát és elszállították a molnárjáróhoz. Mivel a molnároknak nem igen volt sem kocsijuk, sem lovuk, rendszerint csúvárt fogadtak maguknak. A csúvárok csöngős kocsival jártak, s azokba a házakba, ahol rendszeresen volt őrölnivaló, maguktól is betértek. Őrlés után a lisztet hazaszállították. A csúvárkodás természetesen hasznos volt a vízimolnároknak, mert biztosította a malom folyamatos működését, és így az állandó keresetet. Amikor még több malom volt a molnár járóknál, verseny is volt a csúvárok között. A múlt század végén és a századforduló táján Felsővároson Lakatos György és Fulmán István volt a csúvár. Csúvárkodott még egy ideig Doktor István, de ő csak mellékfoglalkozásként, mert kásahántolója volt.

35 A felsővárosi csúvárok gyakran kijártak Tápéra is, különösen, amikor a malmok nem mentek fel a tápai partra őrölni. A századforduló után a vízimolnároknak már nem volt pénzük arra, hogy csúvárt fogadjanak. Az ügyes, élelmes molnár akkor úgy segített magán, hogy maga ment el csúvárkodni. Az öreg Sárosi Péter pl. az egyik szomszédjától kért kocsit, lovat, maga mellé ültette a fiát, és így csúvárkodott Tápén és Felsővároson. Volt a molnároknak zsákhordó fájuk, azon vitték a gabonás zsákokat a kocsira, a kocsiról pedig a csónakba.

36 Ha az őrletők telizsák gabonát adtak, a molnár kért még egy zsákot, mert a liszt nem fért el egy zsákban. Őrlés előtt a gabonát a konkolytól és más közékerült szemektől meg kellett rostálni. A rostálást rendszerint maguk az őrletők végezték otthon, de szükség esetén a molnár is megcsinálta. Ezután következett a gabona mögszentölése. A molnár a gabonát nagy, egyfából kivájt teknőbe öntötte, egy kis vízzel meghintette, majd összekavarta. A gabona megvizezése két okból volt célszerű: egyrészt így lehámlott a szem külső rétege és könnyebben különvált a korpa, másrészt csökkent annak a lehetősége, hogy a malomkő a lisztet megégeti. A mögszentölés után a gabonát kis ideig a teknőben hagyták, majd következett az őrlés („mikor a nyirkosságot mögkapta a búza, azután őrölték"). A molnár megmerítette a fölöntőt a megnedvesített gabonában, és egy vékányit felöntött a garagy-ra. Említettük, hogy a kőpadhoz 4-5 lépcsőfok vezetett fel. A felső malomkő fölött elhelyezkedő, négyszögletes fatölcsérhez hasonlító garagy még magasabban volt: egészen a zsindely tető alatt. A nagygaragyban volt a kisgaragy, amely a felöntött gabona egyenletes adagolását biztosította. Míg a nagygaragy mozdulatlanul állott, a kisgaragy állandóan mozgott az ún. rázófa segítségével. A kisgaragyból a gabona a felsőkő nyílásán keresztül a kűmejj-be jutott, ahonnan egyenletesen szétoszlott a malomkövek közé. Az alsókő mozdulatlanul állott, így a függőleges szálvason forgó felsőkő forgása biztosította a gabona megőrlését. Mind a két malomkő faburkolattal volt körülvéve, hogy a kövek közül ne szóródjék szét a szem. A molnár szabályozni tudta a malomkövek egymástól való távolságát. Ez igen fontos volt, mert ettől függött a liszt finomsága. A malomkövek szabályozására több különféle eszköz szolgált. Legtöbb vízimalomban a kőpad mellett volt egy függőleges rúd, erre erősítettek egy vízszintes rudat, ami az alsókő alatt feküdt. Ha a malomköveket összébb szorították, az alsókövet ezzel a vízszintes rúddal megemelték, és így 35 Csányi Pál halász és Lippai Imre. 80 Ilia Mihály földműves Tápé. A zsákhordó fa részletes leírását lásd: Nagy Benjámin: Adatok a magyar teherhordó eszközök használatához és elterjedéséhez. Etnográfia. 1954. 142 —151. 136