A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1957 (Szeged, 1957)
Bökönyi Sándor: A lebői 1956-os ásatás gerinces faunája
rint nőstény állatból származik. Méretei: szarvcsap legn. átmérője 35, legkisebb átmérője 25, körmérete a tövénél 100 mm. Szarvasmarha — Bos taurus L. A szarvasmarhából Lebőn 521 csont és fog került elő, melyek két metacarpus és egy .metatarsus kivételével mind feltörtek. Sajnos közöttük egyetlen koponya vagy szarvcsap sem akadt, mely alapján az állatok típusára következtethetnénk. Az őskori szarvasimarlhákat még Rütimeyer két típusba sorolta. A rövidszarvú, kisebbtestű, finomabb szervezetű típust brachycerosnak, a hosszú- és vastagszarvú, nagyobbtestűt pedig primigeniu&nak nevezte el. Ezekhez később harmadiknak a frontosust csatolta, de ezt a primigenius típushoz kapcsolta, mint annak kultúrváltozatát. A két fő típus (brachyceros és primigenius) között származástani különbséget is tételezett fel, amennyiben a braehycerost a bantengtől, a primigeniust pedig az őstuloktól származtatta. A primigenius típus őstulok-eredetét illetően minden szerző osztjaRütimeyer véleményét — kivéve Frantziust, aki szerint az őstulkot sohasem domesztikálták; ő a házimarhákat bizonyos általa feltételezett egykori afrikai vadmarhákból származtatja 100 •— nem így áll azonban a helyzet a brachyceros típus származásának kérdésével. A bantengtől való származás feltételezését C. Keller kivételével minden szerző elutasítja, mióta Gans morfológiai és biológiai alapon kimutatta ennek lehetetlenségét. 101 Adametz szerint a brachyceros típusnak a házihoz teljesen hasonló vad őse van, melynek maradványait ő bizonyos lengyelországi korai alluviális marhakoponyákban vélte megtalálni, 102 ezekről azonban La Baume kimutatta, hogy nem vad-, de házimarhakoponyák. 103 . Szalay is külön vad őst tételez fel a brachyceros-szarvasmarhák számára, s hogy ezt eddig nem találták meg, annak okául azt hozza fel, hogy az Ázsiában (vagy Afrikában) nagyon kis területen élhetett. 104 Az előbbi szerzőkkel szemben Nehring, 105 Duerst 106 és egész sor újabb szerző szerint mindkét házimarha típusnak egyaránt az őstulok a vad őse; néhány szerző ezt azon megkötéssel vallja, hogy a primigenius típusú házimarhák vad ősének a típusos Bos primigeniust tartja, a brachyceros típusúakénak pedig ennek egy törpe formáját. Minden valószínűség szerint a Nehring—Duersit-féle csoport jár legközelebb az igazsághoz, szükséges lenne azonban a kérdés végső eldöntéséhez az, hogy egyszer végre egyforma módszerrel és egyazon elvek alapján megvizsgálják a jelenleg meglévő őstuíoo д Frantzius: Die Urheimat des Hausrindes. Arch. f. Antrop. X(1877) p. 129—137. 101 H. Gans: Banteng und Zebu und ihr gegenseitiges Verhältnis. Halle 1915. Cit. О. Antonius: Grundzüge einer Stammesgeschichte der Haustiere. Jena 1922. p. 174. 102 L. Adametz: Studien über Bos brachyceros europaeus. Journ. f. Landwirtsch. 1898., Cit. О. Antonius: loc. cit. — L. Adametz: Kramologische Untersuchungen des Wildrindes von Pamiatkovo. Arb. d. Lehrkanzel d. Tierz. a. d. Hochsch. f. Bodenkult, in Wien. 1925. Cit. G. Nobis: Zur Kenntnis der ur- und frühgeschichtlichen Rinder Nord- und Mitteldeutschlands. Zeitschr. f. Tierzüchtg. u. Züchtungsbiol. 63(1954) p. 155. 103 W. La Baume: Hat es ein wildlebendes Kurzhornrind gegeben? (Ein Beitrag zur Frage nach der Abstammung des Brachyceros-Hausrindes.) Ecl. geol. Helv. 40 (1947) p. 313. 104 B. Szalay: Polyphyletisehe Rinderabsitammung. (Eine historische Studie.) Zeitschr. f. Tierzüchtg. u. Züchtungsibiol. XIX (1930) p. 214. 103 A. Nehring: Bos primigenius. Vehr. d. Berl. Anthrop. Ges. 1888. Cit. О. Antonius: op. cit. p. 174. 106 U. J. Duerst: Die Tierwelt der Ansiedlungen am Schlossberge zur Burg an der Spree. Arch. f. Anthrop. 2 (1904) p. 243. 75
