Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)
Emlékülés Hódmezővásárhely, 1988. március 6. - Ünnepi megemlékezés Banner János századik születésnapján, a hódmezővásárhelyi Banner János utcában elhelyezett emléktábla felavatásakor (Bóna István)
fényképek. Nem véletlen, hogy megnyitására maga az akkori kultuszminiszter, Ortutay Gyula vállalkozott. Magam is jól emlékszem erre a kiállításra még egyetemi hallgató koromból, csak ámultam, amikor beléptem. Térjünk azonban vissza a kezdetekhez. Banner 1929-ben kezdte el a hódmezővásárhelyi határban az ásatásokat. Először egyedül, majd szegedi munkatársai-tanítványai egyre bővülő csoportjával, Bálint Alajossal, Párducz Mihállyal, Korek Józseffel, Foltiny Istvánnal, Tóth Gáborral s természetesen mindenkori hallgatóival, akik kitűnő gyakorlati képzést kaptak. Munkatársaitól tudjuk, hogy Banner méltatlannak érezte az akkori 80 fillér napszámot, saját zsebéből 1 pengőre egészítette ki, természetesen munkásai tudta nélkül, akik talán el sem hitték volna, hogy ilyen ember létezik. Számunkra, budapesti tanítványai számára, ezeknek az ásatásoknak az emléke soha el nem múló, szinte friss élményként jelentkezett Banner előadásaiban, ezekből merítette mondanivalója savát-borsát. Valamennyien már hallgató korunkban megtanultuk — nem egyszer morogva, ahogy a diákok szokták — a hódmezővásárhelyi határneveket (Szakáihát, Barcirét, Solt Palé, Kishomok, Kopáncs, Gorzsa, Batida, Tatársánc, Cinkus, Szárazérdűlő), dűlőneveket (Kökénydomb, Kotacpart, Hunyadihalom), nem hinném, hogy van hazánkban még egy város — de a nagyvilágban sem sok —, amelynek határneveit jobban ismernék a régészek belföldön és külföldön egyaránt, mint Hódmezővásárhelyét. Nem szükséges itt részletesen ismertetni mindazt, amit minden ősrégész amúgy is tud. Hogy legrégibb neolitikus művelődésünket, a Körös-kultúrát nem lehetett volna monografikusán feldolgozni a Kopáncs—Zsoldos-tanyai, Kotacpart—Vata-tanyai és bodzásparti ásatások, leletek és megfigyelések nélkül (1931—1934), hogy az időben következő Vonaldíszes Kerámia kultúrájának új időszakát tisztázták a Szakáihát—Diószegi-tanyában végzett ásatások — ma ennek nyomán már Szakáiháti Kultúráról van szó —, hogy a késő neolitikus Tiszai-kultúráról szóló ismereteinket az 1929-ben elkezdett, 1940 —1944-ben még négy ízben megismételt kökény dombi, illetve a Kopáncs— Kiss-tanyai ásatások alapozták meg — s eközben ma már világhírűnek számító művészi emlékekkel, a kökénydombi I. és II. Vénusszal, a nagy oltárral, állatfejes csörgővel és a hozzájuk hasonló remekművekkel gazdagították a hazai és egyetemes őskori művészettörténetet s nem utolsósorban a vásárhelyi múzeumot. Banner azon a hosszú úton, amely élete főművéhez, a késő rézkori Badeni—Péceli-kultúráról szóló nagy monográfiához elvezetett, saját vallomása szerint is a Bodzáspartról indult el. Folytathatnám a sort egészen a honfoglalás és korai Árpád-korig, ezek azonban jól ismertek a szakkörökben, részben Banner, részben munkatársai beszámolóiból. Mert nemcsak a feltárásban volt nagy, az eredmények közzétételében is. A munkálatokról a szegedi Dolgozatok hasábjain évről évre kitűnő beszámolók jelentek meg, éppen ezáltal váltak ezek a kutatások — korunkban már elérhetetlen és utolérhetetlen — példaképpé. Szabadjon még csak egyetlen példát említenem a hozzám közelálló népvándorlás korából. 1933-ban közölte Banner egyidejűleg Bécsben németül és a Dolgozatokban magyarul a gorzsai gepida temetőt, a Héthalmi-dűlőből. Ez a
