Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)

Emlékülés Hódmezővásárhely, 1988. március 6. - Ünnepi megemlékezés Banner János századik születésnapján, a hódmezővásárhelyi Banner János utcában elhelyezett emléktábla felavatásakor (Bóna István)

tanítványává és követőjévé. Ott ismerkedett meg Posta egykori tanítványaival, akkor már munkatársaival, köztük azzal a Buday Árpáddal, akivel — aligha álmodta akkor bármelyikük is — együtt fognak majd szerepet játszani Banner és Hódmezővásárhely eljövendő közös történetében. Amikor 1919-es szereplése miatt Jászberényt elhagyni kényszerült, az egyetlen, aki segíteni mert rajta, Móra Ferenc volt, az ő támogatásával került 1920-ban Szegedre, egyelőre középiskolai tanárnak, de szíve vágya is teljesült: a városi múzeum segédkutatójának is. Szegeden hozta össze a sors és a kiszámíthatatlan véletlen a régi ismerőssel, Buday Árpáddal, aki 1924-ben kénytelen volt Kolozsvárt elhagyni és Magyarországra menekülni. Még azon esztendőben a Kolozsvárról Szegedre áttelepült magyar egyetemen felállított Régészeti Intézet igazgató professzorának nevezték ki. Buday adjunktusa Banner lett, immáron főfoglalkozású régészként. Az egyetem és a múzeum szolgálatában kezdett el régészeti ásatásokat végezni, 1925—1928 között jórészt a szegedi múzeum gyűjtőterületén. Ez a kettősség nem tette lehetővé, hogy az egyetemi intézet is önállóan megálljon a lábán. Ekkor került sor egy — ma itt már így mondható — történelmi jelentőségű szerződésre, amelyet Buday Árpád megbízásából Banner János kötött 1928-ban a szegedi tudományegyetem és Hódmezővásárhely városa között. A szegedi Régészeti Intézetnek joga volt ásatásokat végezni, de a leleteket a legközelebbi állami felügyelet alatt álló múzeumban — a megyében Szegeden — köteles volt leadni. Meg a joghoz pénz is kellett volna, de az nem nagyon akadt. Vásárhelynek óriási határa, akkoriban 132 000 holdja és tisztes városi költségvetése volt. Hivatalosan néprajzi múzeumnak tekintett múzeuma számára azonban csak néprajzot gyűjthetett, a múzeumnak nem volt ásatási joga. Az együttműködés lényege az volt, hogy a város anyagi támogatásával a szegedi egyetem rendszeres kutatásokat végez a város határában. A feldolgozás joga az egyetemé, ugyanakkor a városnak, pontosabban a város által a múzeumban szabályellenesen létesített Régészeti Osztálynak adja át az előkerült leleteket, rendezésükről s majdani kiállításukról is gondoskodni fog. A szerződés az akkori jogszabályok értelmében többszörösen törvénytelen volt, ezért az első évek kellemetlen tapasztalatai után több mint egy évtizeden át — mint Banner utóbb bevallotta: a „legteljesebb illegalitásban" folytak azok az ásatások, amelyek a — rajtunk kívül mindenki számára kimondhatatlan nevű — Hódmezővásárhelynek a régészetben-őstörténetben világhírt szereztek. A visszás helyzet csak — eső után köpönyegként — a múzeumok államosításával, a Tornyai János Múzeum megalapításával ért véget. Mégpedig ritka látványos módon. 1949-ben Korek József rendezésében, Banner János közreműködésével Hódmezővásárhelyen készült hazánkban a II. világháború pusztításai után az első vidéki állandó régészeti kiállítás. Ez végre ország-világ elé tárta azt a páratlanul gazdag őskori anyagot, amelyet a szerződés értelmében 15 év munkája hozott napvilágra, mégpedig olyan nívón és kivitelben, hogy a hódmezővásárhelyi kiállítás egy évtizedig a magyar múzeumügy valóságos reklámja lett, vonaton és kulturális intézményekben szerepeltek a róla készült