Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)

Banner János két tanulmánya - Tárcsái halászok közt (Sajtó alá rendezte: Szilágyi Miklós)

partdarab nyújt alkalmas helyet a kikötésre. A két csolnakot összekötik, s aztán a bakókat magunkhoz véve igyekszünk a meredek parton felkapaszkodni. A velünk szemben levő ártérben tehenek legelésznek. Egyik-másik egész az omladozó partig letéved, s úgy bámulja a másik oldalon szokatlannak látszó mozgalmas életet. A halászok pedig valóban nem azért kapaszkodnak fel, hogy rögtön leheveredjenek. Csak egy marad közülük ott, hogy szemmel tartsa a csolnakokat, a többi mind eltűnik a fűzfák közt. Pár perc múlva egyenkint visszatérnek, egy-egy nyaláb száraz gallyat tartva karjaikban. Aztán kiválasztják a széltől legjobban védett helyet, és tüzet raknak. A száraz gally hamar tüzet fog. A bakókból előkerült kenyérből szép nagy karajok kerülnek a tűz mellé, egy-egy újonnan faragott nyárssal megtámasztva. Szalonna is kerül minden halásznál. Szépen bevagdalják, s feltűzik a nyárs hegyire. A kenyeret megkenegetik fokhagymával. Arra csurdítják a kisülő zsírt. Közben aztán beszédek is történnek. Elmélkedések a régi halász szerszámokról meg a régi halfogásokról. Ketten vannak az öregebbek közt, akik fiatal legénykorukban, a nyolcvanas években, már ismerték a Körös minden tövit, szegit, lukat. Minden tuskót, minden örményt. Ezek tartják szóval a többieket. — Hát mi volt az a tegnapi 25 kilányi hal? Oszt' ha még egy darab lett volna, de hát éppen 14 volt. El se hiszi már az ilyen magatok fajta fiatal, hogy milyen volt régen. Nem ilyen kicsi volt a hálónk, mint ez a legnagyobb, hanem háromszornál is nagyobb. Hatvan-hatvanöt öles, nyolc ember is alig bírta húzni, pedig mind a parton ment, nem úgy, mint most, csónakba. Partra húztunk vele mindig. Csak akkor kellett a csónak, mikor az egyik kötelet át kellett vinni a másik partra, ahova a húzás történt. De vótak is benne olyan nagyfejűek (potyka), hogy erő kellett hozzá. Pedig akkor magunk kötöttük a hálót is. Igaz-e János bácsi? — szól az öreg Péter. — Igaz-e, hát hogyne volna igaz! — kap a szóhoz János. — Dehát mikor nyolcvanegybe egy örménybű 315 mázsát fogtunk ki. Pedig az is arra vót, ahol tegnap halásztunk. Ott a Márkus örménye felé, de még lejjebb annál. Aztán az egyik halászgazda megvette a napi keresetet negyven pengőér, oszt' annyi haszna maradt rajta, hogy a házát is abbúl építette. — Hát hogy tudtak annyit egyszerre kihúzni, nem szakadt bele a háló? — Nem hálóval húztuk ám, csak úgy meregettük a szákkal. Két öreg hálóval az örmény alatt is, meg felette is átkötöttük a Köröst, oszt nem tudott kigyünni egy se belűle. Pedig olyan harcsa is volt közte, hogy lelógott a szekérrűl. — Aztán mit csináltak azzal a sok hallal? — Nem ment a' kárba. A nagyját még az nap elvitték kocsival Váradra. Az apraját meg a tanyába vitték kihasítani. Vót vele dolga a halász népnek. Főzték a halzsírt, meg hasították vagy két napig. Sose volt annyi hal a zsidóutcába. De hát akkor annyi halat evett a halász, amennyit akart. — Hát most nem ehetik? — Nem biz'a. Hatvan korona jár nekünk minden kifogott kilátúl, de csak