Dankó Imre (szerk.): A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Jubíleumi Évkönyve Erkel Ferenc születésének 150. évfordulójára (Gyula, 1960)
Művészettörténet - B. Supka Magdolna: Munkácsy és Orlay Petrich
Munkácsy és Orlai Petrich B. Supka Magdolna Budapest A gyulai múzeum kiállítási terme az elmúlt esztendőben különös hangulatú művész-találkozónak adott helyet: „Régi békési festők” címen. Munkácsy Mihály, Orlai Petrich Soma, Jankó János, Haan Antal és Jantyik Mátyás képei elegyedtek itt beszédbe egymással és a közönséggel, mesterük egykori napjairól, lelkesedésük és csüggedésük történetéről, vagyis a magyar festészet múltjának dicső tetteiről és a művészek gyakorta mostoha sorsáról, küzdelmes pályájáról. Akinek szíve s szeme nem érzéketlen a régies fogalmazás és a múlt századi problémák iránt, az megérezhette ennek az öt művésznek munkáiból azt a sajátságos, közelebbi rokonságot, amelyet ifjúkori éleményeik hasonlósága a közös szűkebb pátriájukban, Békésben teremtett meg. Közülük Munkácsy emelkedett ki a világhírnév szárnyán, de sohasem idegenedett el külországi gazdag rokonná, festészetének finom tájszólása, íze, német- és franciahonban is magyar maradt, s ekként vált a hazai élmények, a magyar látás szószólójává. Nagyranőtt benne az alföldi esték emléke, az idő és a tér távolsága felerősítette a honi panaszokat, a falusi jelenségeket országos jelentésében mutatta meg neki. Drámává nőtt festészetében az, ami a kisebb művészek képein igaz, de halvány elbeszélés volt csupán: a népéletképből történelem lett Munkácsy ecsetének, színeinek szenvedélyes előadásában. Szinte fokról-fokra kitűnik ifjúkori festményeiből és illusztrációiból az a hatás, amelyet a magyar népéletkép kisebb mestereinek művei tettek reá, pontosabban, festői kedélyvilágára. Ezúttal Orlai Petrich Somával való némely rokonvonásokról gondolkodunk el. Ügy tűnik, ez a nagyon elhanyagolt emlékű piktor az, a kismesterek közül, aki bensőség, érzésvilág dolgában leginkább lehetne Munkácsy vérrokona, ha mindjárt Orlai elbeszélésének naiv hangja, képzeletének líraibb és szokványosabb iránya, meg festői tudásának korlátái nem teszik is ezt a rokonságot azonnal nyilvánvalóvá. Orlai és Munkácsy két-két művének egybevetése azzal a tanulsággal szolgálhat, hogy fontos és érdemes a nagyjaink nagyságának tápláló gyökereit a kismesterek érdemeiben is keresnünk. Másrészt azonban az összehasonlítás arra is rávilágít: miben rejlik az a művészi „többlet”, a nagyság ismérve, amely Munkácsyt realista festészetünk úttörőjévé és példaképévé avatta. Az első kép-párhuzam azt kívánja érzékeltetni, hogy az ifjú Munkácsy témaköre, emberi-művészi szemlélete miben egyezik és miben tér el a korai magyar népéletképi felfogástól. Orlai Petrich: „Lopott csók”-ja címében is megjelöli a festmény játékos tartalmát. A munka közben elszundító anya háta mögött ártatlan fondorlat történik. A leány tekintete, odahajlása érzelmes, a legényé cseles, félszeg, kissé feszélyezett. A pillanat feszültségét nem fokozza a titkos tett, béke és enyheség hangulata őrzi az anya álmát; künt besötétedett, kicsiny lámpa meleg fénye derül a három figurára. Látnivaló, hogy nem a címben megjelölt pillanatnyi helyzet kiaknázása volt a művész célja, hiszen elbeszélésében több a gyengédség és bensőség a tréfálkozásnál, ez különbözteti meg annyira a századvég felé meghíguló népszínműfestészet incselkedő ízetlenségétől. Munkácsy „Felolvasás” című festménye — méginkább annak vázlata —, bár hangulatában, kompozíciójában rokon, mégis másfajta esték emlékét idézi. A szabadságharcra következő évek fojtogató hangulata az: „Szívemben van az elmúlt idő tompa, suttogó hangja ... mikor egybegyűlnek barátaink, újságot 111
