Dankó Imre (szerk.): A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Jubíleumi Évkönyve Erkel Ferenc születésének 150. évfordulójára (Gyula, 1960)

Művészettörténet - B. Supka Magdolna: Munkácsy és Orlay Petrich

Orlai Petrich Soma: Lopott csók.

olvasnak, vagy megbeszélik az eseményeket” — írja „Emlékeiben”. A kép vázlata megőrizte számunkra az ólmos, sűrű figyelem feszült csendjét, sejtését valami nagy rossznak. Az alakok mozdulata felfüggesztett, várakozással telített. Ezt a belső dinamikát a fiatal festő a vázlatról készült képen nem tudta megtartani, drámája feloldódott, megenyhült az arcok szokványosabb kifejezésében, a várakozásból figyelem lett, a nagy eseményből olvasmány. Munkácsy azonban tisztában volt azzal, hogy nem sikerült kifejeznie benső élményének látomásos erejét, és ez a felismerése tette őt naggyá, ez hajtotta egyre mélyebb és szenvedélyesebb festői fogalmazás felé, mondanivalójának egyre igazabb, találóbb kifejezésére. Az ok, amely mindinkább megkülönbözteti őt elődeitől, nem csupán Munkácsy festői előadásmódjának erejében rejlik, hanem legalább annyira a tartalom súlyában és jellegében, abban ami a látás mögött van.

A második kép-párhuzam Orlai és Munkácsy azonos témájú művét — a Miltont — veti egybe. Orlai az első a magyar festészetben, akit megihletett a vak költő emberi-művészi alakja, vállalkozását és magát a festményt nehéz volna megilletődés nélkül szemlélni. 1862-ben Pesten festette, és Munkácsy, aki a következő esztendőben került a fővárosba, láthatta azt, ha adatunk nincsen is erre nézve. De alig hihető, hogy Munkácsy Miltonja merő véletlenből került volna — minden Milton-ábrázolások közül — éppen Orlaiéval oly közeli rokonságba, ha valamikor nem találkozott volna e képpel. Személyes ismeretségben is állott Orlaival, erre vall 1871-ben Párisból néki küldött üdvözlete. Munkácsy 1877-ben fogott hozzá Párizsban, a világkiállításra készülve, Milton-képe megfestéséhez.

11