Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács János Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1963-1964)
Oltvai Ferenc: Pitvaros telepítése és küzdelme az urbérésítésért 1816-1849
- 42 -reskedők és iparosok telepednének le, akiknek tevékenysége a mezőhegyes! ménesbirtok szempontjából is fontos lenne. A megye azáltal is könnyebbedik a terhektől, ha a pit városiak is, rendes község lévén, hozzájárulnak a hadi és a honi pénztárhoz /72/.A megye mielőtt az ügyet a felsőbb kormányszékekhez terjesztette, a temesvári igazgatóságtól kért véleményt. Az igazgatóság csak az udvari kamara többszöri sürgetésére és .két év múlva adta meg a véleményt. Az urbéreeités ügyében az igazgatóság véleménye: el kell utasítani a községet. Végül is a község a megyétől 1842-ben a helyzetének kivizsgálására küldöttség kiküldését kérte /73/. Veszélyesen közeledett ugyanis az 1840-ben kötött sz«rződésük lejártának vége. A bérletet addig árverés mellőzésével kapták meg. 1842-ben már felmerül a veszély, hogy az 1840-ben három évre kötött szerződés lejártakor árverésre kerül a puszta és ők a többet Ígérők játékának lesznek kitéve. Ha a bérlő Ígér többet, a kamara annak adja, igy valamely haszonbérlőnek az albérletébe juthatnak, ami még a jelenlegi helyzetüknél is, amikor közvetlenül tartoznak a kamara alá, kedvezőtlenebb lenne. De el is űzhetik őket, hisz találnának telepeseket. Az elűzés a megyének sem kedvező, mert ekkora i néptömeg veszélyezteti a közbiztonságot. A kamara ezzel nem törődött. Ez a megye dolga. A kamara hajlik az árverésre, mert akkor több pénzt kaphat. Igyekeztek Pitvaros esetében is pénzre változtatni a haszonbért. Az első szerződéskötéstől,1816 október 30-tól kezdve 1828-ig, a gabonatermelés 1/3- ad részét kellett haszonbérként leadni. Ezért nevezték őket harmadosoknak. 1828-tól 1840-ig a felét gabonában, a másik felét pénzben,1840-től már csak készpénzben követelték a haszonbért. Mindez nehezítette helyzetüket, mert árujuknak piacot kellett találni. Ezt meg a marhatartás tudta biztosítani. Nem is származott volna nagyobb nehézség ebből, ha 1843-ban el nem veszik határuk jelentékeny részét és csak 1/3-át hagyják meg. A helyzet tehát arra kényszeritette a telepeseket, hogy az állandósításért, azaz urbériség bevezetéséért folyamodjanak, mert tókor nem mozdíthatók ki. Az állandósítás bekövetkezésére a kamarai tisztek, elsősorban Rátz Mihály jóváhagyásával tett intézkedések során, a reményük indokolt volt. Valamennyi ok között legfontosabbnak azt tartották, hogy a szerződésekben 1840-ig mindig tiltották a házépítést. Ettől kezdve nem. Küzdelmüknek ebben a szakaszában a megye által előterjesztett kérésüket elutasították. Az udvari kamara 1841 áprilisában közölte, "hogy a pusztából eredő uradalmi jogok a maguk egész kiterjedésükben fentartassanak." /74/. 1843 szeptemberében újabb kérelmet intéztek a Helytartótanácson keresztül az uralkodóhoz. Ebben ismét feltárják, hogy komoly körülmények sejtetik a község elpusztítását,ne űzessenek el, alakuljanak úrbéri községgé /75/. A helytartótanács tanácsülésében 1843 szeptember 19-én tárgyalták az ügyet. A községet urbéresités iránti kérelmüktől most is elmozdították, s lakhelyükön való meghagyásukat a dohánytermesztés elfogadásához kötötték,
