Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Társas cséplés Orosházán

482.

Hazafele már lépésben ment. Az úton nemigen löttyent rá viz. Az öntögetés közben lett lucskos. Ha a lovak nem féltek, akkor a gép mellé állt. Rendszerint olyan lovakat fogtak be, melyek nem féltek a géptol. Sokszor az ilyen lovakat kölcsönkérték. Ha a lovak féltek, akkor távolabb állt meg. Ilyen esetben a lovakat kifogták, s a kocsit a gép mellé húzták. A vizhordó sokszor egyedül, néhányszor nagyobb gyerek segítségével merte a vizet a tartályba, illetve a tartalék-hordóba. A hordók nem ürültek ki mindjárt. A viz pár óra hosszáig elegendő volt. A lovakat a nyárijászolhoz, a zablóhoz vezették.

A vizhordó jobban szerette a vizet kocsival hordani, mert nem fáradt el annyira. A vizhordás nem volt nehéz munka. Teljesen pormentes volt. A melegtől sem szenvedett annyira, mert hideg vízzel bánt.

A vizhordó hamar összebarátkozott a fűtővel, mert legtöbbször egykorúak voltak. Sokszor ugratták is egymást. Megtörtént, hogy megkérdezte a vizhordó a fűtőtől: "Sok viz köll a bikának?" "Nem sok köll neki, hamar meggyőzöd!" felelte a fütő. Persze a vizhordó nem győzte a vizet hordani. "Egye meg a fene a bikádat, sok viz köll neki!" mondta a fűtőnek a vizhordó. "Igen, mer felit elszórtad!" - volt rá a felelet. Amikor a vizhordónak egy kis ideje volt, segített a zsákolónak s a fűtőnek. A zsákokat adogatta, vagy vinni próbálgatta. A fűtőnek a pörnye kihúzásakor segített. A parázs ellocsolásánál a vizipuskát húzta. A fűtő néha kérte a lajtost, hogy hozzon sütni való kukoricát. A kukoricát a hamuláda szájába tették, s ott megsült. Testvériesen megosztozkodtak rajta.

k./ A csépeltető tennivalója