Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)
Társas cséplés Orosházán
473 csomót az első mögé tolták. A harmadikat az első-, a negyediket a másodikra tették. Ha a rudashordók fiatalok voltak, virtuskodásból néha azt mondták a rudasgyürőknek: "Raktyanak rá még egyet kenték!” "De sárga léssz a gatyátok, hé!" mondták erre a rudasgyürők. Az ötödik csomót a harmadik és a negyedik közé tették. Amikor tetéztek, három csomóból gyűrték a rudasokat. Amikor egyegy rudast elkészítettek, a villa hegyével rávertek, ráütöttek, hogy lapuljon. A rudasgyürésben az volt a nehéz, hogy állandóan kellett csinálni. A por ellen gyakran porvédő-szemüveggel védekeztek. Szájukat ritkán kötötték be. A rudashordókkal, asztagosokkal váltották egymást. A rudashordók /I. t. 12-15/ egy~egy 2.5 öles vékonyabb rúddal /III. t. 3/ a kész rudashoz mentek. Egymással szemben álltak. Majd két-három lépésről gyors léptekkel a rudas fele haladtak. Majd a rudasfa vastagabb, kihegyezett végivel közvetlenül a föld felett a rudas alá szúrtak. A hátsó rudashordó a rudasfára kötött kiskötelet keresztüldobta a rudason. Társa meghúzta, majd a rudasfa alá vezette és ismét meghúzta. Utána kétszerháromszor körültekerte. Nem kötötte meg, hanem a kezével a rudasfához fogta. Ezután a rudasfák végit fogva, egyszerre álltak fel. A szalmakazalhoz vitték. A kazalrakó irányította őket: "Na idetegyétek, hé!" Az első rudas meglazította a kötelet, s mindketten kihúzták rudjaikat a szalma alól. A hátulsó rudashordó indult meg előbb, s egymás után mentek újabb rudasért. Ezalatt elkészült egy másik rudas, amit a másik rudashordó pár vitt a fent leirt módon a kazalra. Később a rudasokat a szalma!árdán vitték fel. Ekkor a rudashordók közül rendszerint az erősebb karú volt hátul. Ez, mielőtt a létrára értek, a
