Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)
Társas cséplés Orosházán
4-68. e./ Az etető A két etető /I. t. 3. 4-/ a gép személyzetéhez tartozott. Az etetés bizonyos szakértelmet kivánt. Másként kellett etetni a száraz, - másként a vonult, - s másként a vizes gazt. Az egyik etető mindig idősebb, tapasztal-, tabb volt. A dobkörüli hibákat ez hamarabb észrevette. A munkások az etetőt respektálták. Tudták, hogy a cséplőn az etető parancsol, s legtöbbször szót is fogadtak neki. Ka nem úgy dolgoztak, ahogy az etető kivánta, az becsukta az etetőnyilást s nem etetett. Ez rendszerint használt. Az etetőknek legtöbbször az asztagosokkal gyűlt meg a bajuk. Megesett, hogy ész nélkül dobálták a kévéket. Ilyenkor nagyon felszaporodott a kéve, s esetleg bele is esett az etetőnyilásba. Még tengelytörést is okozhatott. Etetéskor az etető a kinyújtott jobb, vagy balkezével a kévevágó által elvágott kéve alá nyúlt. Maga elé vitte a kévét, s a másik kezével is átölelte. A kévét a dob etetőnyilása /dobszája/ közepére helyezte. Ha száraz volt a gaz, akkor két marokkal egyenlő vastagon szétterítette a vágott részénél, miáltal a kalászos rész is arányosan szétterült. Azután elengedte a kévét s a másik után nyúlt. Ha vonult volt a gabona, akkor a kévét kisebb csomókra bontotta, és rövid időre rátartotta a kalászokat a forgó dobra. Ezáltal a vonult gazt a dob jobban kicsépelte. Ha nedves, vagy dudvás volt a gaz, akkor az etető szálait. Szálanként engedte bele, hogy a dob ne tekerje a vizes szalmát. A kaparékot a kévevágő laposra igazitva adta át. Ezt az etető ékalakura formálta, hogy a dob elkapja. A kaparékot nehezebb volt etetni.
