Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Társas cséplés Orosházán

469.

Az etető munkája nehéz éa felelősségteljes volt. Etetés alatt bent állt az etetőládában s ott megszorult a meleg. A karjuk is alaposan elfáradt. A cséplő rázása, a dob forgása elkápráztatta, elkábitotta sokszor az etetőt. A dob által kirepitett gabonaszemektől védőszemüveggel védte szemét. A két etető régebben egy eresztés /egy mázsálás/, később két eresztés után váltották egymást.

Az etetők kabátban, nadrágban dolgoztak. Elvétve akadt olyan etető is, akinek kékszinü munkaruhája volt. Sokan zsákból készült ujjat húztak arra a karjukra, amelyik kezükre etettek. Ezt zsineggel akasztották a nyakukba. Ingben sohasem etettek. Az etetőket a kalapjukról lehetett megismerni. Minden etetőnek rossz, lepsi kalap volt a fején. A kalapot vizbe mártották, s a szélét felhajtották. így jobban láttak -, A széle hátul leleffent, lecsajlút. Ez a nyakszirtet védte az erős napsütésben. Sokszor a cilindercsaphoz, vagy a próbacsaphoz tartották kalapjukat. A megpuhult posztót csúcsosra kihúzták. így már ránéztiben is más volt, mint a többi kalap. Mezitlábos papucsban jártak. Amikor a cséplőre mentek, a papucsot az egyik sarokba tették. Az állásban mezitláb etettek. Munkaközben nem pipáltak. Az idősebbek igencsak bagóztak. Mikor a cséplőre készültek menni, kiverték pipájukat. A pipát a szerszámoskocsin hagyták, vagy pedig a mázsa alá tették. A bagózás a következőképpen történt.

Az etető a tenyerébe kivert bagót jobbkezének két ujjával összefogta és felemelte. Kifújta alóla a pörnyét és a tenyerébe köpött. Azután a dohányt visszatette a tenyerébe, s megnyomkodta. Majd nagy szakértelemmel a nyelve hegyére tette. Nyelvével leginkább jobbfelé, az északi oldalra igazgatta. Ezután nyugodtan etetett. Néha-néha nagyot köpött. Bizonyos idő múlva, amikor a dohány erős