Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)
Társas cséplés Orosházán
467. a kéveforgatónak: "Ide dobd a lábom mellé!" Ha az asztag a másik oldalon volt, a jobbkezes kévevágó akkor is bal“ kézzel fogta meg a kéve kötelét, s jobbkézzel vágta el. Ritka volt a setye kévevágó. Ennél az etető balkézzel nyúlt a kéve alá. Amikor a kévés gaz elfogyott, akkor a kévevágó az asztagosok által feladott kaparékot a cséplő tetején lévő s a géphez tartozó favillával az etető keze alá kaparta. A kévevágás nem volt nehéz munka, de nagy figyelmet kivánt. A jó kévevágó állandóan egyenletesen adta a kévéket az etető keze alá. Az etető kezére is kellett vigyáznia. Arra is ügyelt, hogy a kévét a dobba ne ejtse. Ilyenkor a szij leesett, vagy elszakadt. Csak az lehetett kévevágó, aki nem szédült a gép rázásától s a dob forgásától. Port csak akkor nyelt, ha a szél a cséplő eleje felől fújt. Ilyenkor a szalmarázóból a port odavitte, A kévevágó többet szenvedett a naptól. Amikor nem yolt ki az asztagos létszám, a törekvagy polyvahordók közül az erősebb, ügyesebb fiú, vagy leány ment fel kévét vágni. Később rendelet tiltotta, hogy lányok, asszonyok vágják a kévét. Mikor szükségből suttyó legény volt a kévevágó, s valami nem jól ment, odakiáltottak: "Asztagos, lajtos, A kévevágó nagytaknyos!" Amikor lányok, asszonyok voltak a kévevágók, a fűtőt ugratva mondogatták: "Kévevágó, etető, Bassza még a tüzelő!"
