Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)
Orosházi népmesék
354» tán mégtutták, hogy egy testvírek. HÍtta a királlány tikét haza nagyon, hogy ne fijjenek semmit, az aptyuk se harakszik. De ezek nem mé'hettek, mer még két esztendejük vét hátro. Égy királyné köllött nekik huszonnégy észtén— W deig szógani. Emonták osztán ászt is, hogy ük csak akkor emberek, mikor a kastilyba vannak, azonkivü mindig hollók; osztán még, hogy emberekké nem szabad nekik beszini, mer akkor még égy esztendővé tovább köll nekik szógáni. Ezzé osztán éccé'rre hollóvá változott mind, osztán éröpütek. A királlány ott várakozott rájuk még egynéhány napig, hogy majdcsak visszagyünnek, de biz azok nem gyüt«» B tek. Akkor megin elindút, hogy fölkeresi uket. Mént, méndé'gét, hetedhét országon is túl vét má, mikor egy erdőbe égy kis házro tálát. Nagyon é vót fárodva; hát biz bement. Egy vadász lakott ott az anyjávo eggyütt. Addig marasztották, mig ottmaratt. A vadász meg olyan gyönyörű szíp ember vót, hogy mikor mégkírte, hát hozzámént. Egy esztendő múlva égy szíp kisfia született ippen akkor, mikor az ura nem vót otthun. Az istentelen öregasszony még, a vadásznok az annya, főcserete a kicsikét egy kopó kutyávó, osztán mikor hazagyütt a vadász, hát nagyon léhorta előtte a felsígit, hogy az milyen rossz, erkölcstelen égy szémély; hogyne, mikor kopó gyereke lett! Nem akarta hinni a vadász, azér mingyá a felesígihő ment. Hiábo mentegette magát a szegíny asszony, hogy az nem igaz, nem írt sémmit. El akarta kergetni, de az annya addig beszít neki, hogy még köll ígetni, hogy osztán rávette. Meg is monták neki is, hogy készujjöiy, mer nem soká íl.
