Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Orosházi népmesék

351.

meg igy van ám a dolog, azér akármivel is kinájjo a felesige ennivalóval, vagy innivalóval, hozzá se nyújjon, mer az altatót ad be neki. No úgy, is lett.

Úgy mám, de a királyné ezalatt még a kendért kírte a szobalánytól, ez oda is atta, de úgy, ha mégin a királlyó hál. Mér ne é'gyezé'tt vóna még a királyné. Egy cseppet se fítétte má az urát.

Ahogy megvacsorátok a királyné kináto az urát a legjobb ítelekké", italokká, de nem nyót vóna a sémmihő se, hanem sietett lé’fekünni. Megbántó a királyné a téttit nagyon, de má nem tehetett róla, mer a szobalány mé'g má benn vót a királynál. A király dehogy tudott vóna alunni! Úgy várt, hogy nagyon. Hát é'ccé'r csak láttyo ám, hogy gyönyörű szip fehércseléd odafekszik hozzá, osztán ászt mongya:- Szivem szíved szip szerelme, te az enyim, én a tied, szójj csak mégéccé'r énhozzámj én vagyok a té Ilonkád .

Biz a király csakhamar mégöléte, megcsókóta, kivált mikor mégtutta, hogy ez csakugyan Ilona.

Ez osztán émonta égisz ilete törtínetit egísszen onnan, hogy a királyfi éhatta. Hogy a kanászok a ruháját egy szálig lészéttík, belevetéttík a kútba, osztán még, hogy kerüt ide.

No a királynők se köllött több. Másnap kiatta a rímittő keminy parancsolatot, hogy a felesigit darabojják szitt, osztán szilaj csikó farkáhó kössék rettentő például. Úgy is lett mindén. A kanásznét nígyfeló vágták, osztán kiszégesztík a város nigy sarkáro. A kanászt meg főakasztották a város közepin. A királyfi meg a szipsigés Ilonával nagy lakodalmat ült; most is ínek talán, ha még nem hátak.