Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Orosházi népmesék

348.

se tuttak semmit a három nádszálrú.

A királyfi továbbment. Mént, méndegét, hetedhét országon is túl vét már, mikor égy rósz kis házra tálát,

abba még égy öregasszonyra.- Jó estét, idés szülém.- Aggyon Isten neked is kedves fiam. Szerencséd, hogy igy szólitottá, mer különben halálok halálávó hász még. Hát mi járotba vagy?- Biz én, kedves szülém, a három nádszálot keresem. ^em tud rúlla valamit?- Én magam nem tudok rúlla semmit, hanem várj csak hónapig.

Másnap ez is amint belefújt a siptyába, hát ami szarka csak a világon vót, mind ott termett az eccerre.

De hazudok, mer egy, améllyiknek a lábo is, a szárnyo is ki vót törve, nem vót ott. Mingyá ékíidött ezer is az

.í

öregasszony. Mikor osztán kérdészte utet, hát csak az egy nyomónk tutta, hogy hun van a három nádszál.- Ezzé osztán émént a királyfi. Mentek, mendegétek, má az üveghegyeken is túl vótak, mikor égy harmincöt öl magos küfalhó irtek.- No királyfi, asz mongya a szarka, a három nádszál itt van a küfalon belu.

A királyfi bizony nemsokáig gondúkozott, hanem a lovávó beugratott. Ott osztán kikereste a többi közu a három nádszálot, osztán kihoszta. Ezzé osztán hazafelé indút. Amint menne méndégéne, hát eccer csak, hogy hogynem, csakhogy égy nádszálot főhasitott. Hát miilyen gyönyörúsiges szíp lány ugrott ki belülié! Ászt mongya osztán:- Szivem szived szip szerelme, te az enyém, én a tied, aggy egy pohár vizet!