Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)
Orosházi népmesék
347. Szép Ilonka Hun vét, hun nem vét, vét a világon éccér egy király, ennek meg egy fia. Eccer csak ászt mongya az aptyánok, hogy ü mégházasodik.- Hohó, nem úgy van a. Nem addig, míg valami vitíz tettet nem tesző! Engem se házasított még az apám addig, míg csak az aranykardot még nem nyertem, amit most is az ódalamon lácc. A királyfi, mit vöt mit tenni, elindút szerencsét próbáni. Hát amint mént méndégét, éccé'r csak egy kis házro tálát. Bemegy, hát láttyo, hogy égy vínasszony gubbaszkodik a kemence mellett.- Ejnye, nénémasszony, maga, úgy látom, nagyon sokat jár a világbo, nem tud valamit a három nádszálrú?- Má én csak sokat járok ide-oda, hanem bizony még hírit se hallottam, nemhogy láttam véna. Hanem ha hónapig vársz, máj talán mégis tudok valamit széni. Jó van, mé'gvárto a hónapot, ügy réggefelé elővesz az öregasszony égy sipot, beléfúj, hát amennyi tarka vargyu van a világon, nem odaré'pűt-e valamennyi? Ott vót a mind égytül-éggyig. Megkérdeszte osztán ezeket,hogy tudnak-e valamit a három nádszálrú; de biz azok se tudtak semmit. A királyfi továbbment. Nemsokára mégin tálát égy házat, abba égy öregembert. Etttil is mikor kirdészte, hát ászt monta, hogy ném tud semmit, hanem várgyon hónapig. Másnap az öregember a hollókat hitta össze. Ezek
