Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)
Orosházi népmesék
343. valahun a mozsarat. Nem írt semmit, u biz evitte. Bemegy a király udvarába, ott mingyá asz kérdezi, hogy szabad-e bemenni.- Hogyne szabanna! Be is mént osztán. Köszön a királynak. Az éfogaggya, osztán asz kérdezi tüle:- No öreg, mi járotba vagy? Segithetek-e valamivé?- Én bizony, jó királyom, egy kis ajándikot hosztam. Amint szántogattam, hát észt a szip aranymozsarat talätam ni, amit most idehosztam. Fogaggya el tíllem ajándikba. A király a kezibe vette, úgy nizegette. Asz kérdezi osztán:- Hát a törő hun van?- Kerestem én ászt eléget, de nem talátam séhun se,- Nem ám gazember, mer etetted, vagy pedig észt a mozsarat úgy loptad valahun. Hiába szabatkozott a széginy öreg ember, bizony tömlőébe vetéttik Utet. Ott még osztán mindig ászt hajtogatta: Hej, hej, széginy jó leányom, ha rád hágattam vóna, egisszen más dógom vóna most. Csak montam én mindig, hogy te nagyon okos leány vagy. Meghallotta észt éccer a király.- Micsoda okos lányod van neked. Asz mondod hogy okos. Jó, majd mégláttyuk. Mondok én neki valamit, ha ászt megteszi, akkor tigédet eleresztelek, ütet meg felesígül vészem. Beleégyezé*l-é?- Ma mér ne? Kieresztéttík az öreget, ü még osztán, hogy hazament, mingyá megmonta a lányának, hogy áll a dolog.- Jól van idésapám, megpróbálom, hátha szerencsés lészék.
