Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Orosházi népmesék

34-2.

Eleinte semmit sé akartak róla tudni, de mégis csak elő köllött adni. Vót annyi esze a szegíny embernek,hogy mégpróbáta mind a kettőt, hogy csakugyan azok-e? Azok voV tak. No most csak lehetett jókedve! De vót is.

Amint hazaírt, mingyá a gyerekeket hitta az asztalhó, de azok nem mentek addig, míg teritve nein látták. Azután? hogy ne mentek vóna. tóikor megebídőtek, ászt monta a felesiginek, hogy hozzon be égy vékát. Addig tartották a zacskó alatt, mig csak tele nem lett. Kevés idő múlva égy szíp házat, fődet vett a szé'gíny ember, s bejárós lett az urakhó is; mer azok sokszor szorútak még pinz dógába, a szé'giny ember még mindig segített rajtuk. Sokéig ílt osztán felesígivel, gyerekeivel éggyütt, s most is írek talán, ha még nem hátak.

Az öregember és az aranymozsár

Eccé'r vót, hun nem vót, vót a világon éggy öreg ember. Vót ennek az öreg embé'rnek egy nagyon okos lánya. De olyan szegmy vót ám ez az öreg ember, hogy mindig hamu pogácsávó ítek. Kijárogatott a szé'gíny ember a mezőre szántani. Amint szánt szántogat, eccé'r csak egy gyönyörű szip aranymozsarat vet föl az ekije. Megörtit neki nagyon s mingyá haza akart vele szalanni, de mégis ászt gondúta, ahun mozsár van, ott törőnek is köll lenni. Kereste, kereste, de nem taláta séliun. Ezzé hazamént. Megmutatta a lányának s ászt monta, hogy éviszi a királynak, hátha ad valami nagy ajándikot érte.- Sose vigye ászt idesapám, meglássa, a törőt is kérdezi majd, hogy hova tette. Nem hiszi é, hiába mongya, hogy az nem vót a mozsárró. Még máj ráfogja, hogy lopta