Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

foglalnak el.) A két oldalról történt fogvágás után a fogak között egy ék alakú csontrész emelkedett ki. A grundolássA ezt kellett eltüntetni (26. kép). A magára valamit is adó fésűs, amilyen a nagyapám és az apám is volt, a handfált, a kézigyalut még harmadszor is elővette, most hagyva meg a fésű végleges vastagságát; utána még a spiccfált is használta (nagyon finom vágású lapos reszelő), amellyel a fogak tetejét könnyedén átdörzsölte. Erről így ír D. E. IL: „A sűrű fogak hegyére nagyon kellett ügyelni, mert ha vastagnak maradt, nem hatolt be a hajba; végigcsúszott a felületén." Levakarás, fényesítés A fésűkészítés végső mozzanatát, a fényesítést még egy sikálás előzte meg, amivel a harmadik fálozás nyomait is eltüntették.

48 Ehhez egy 25 cm hosszúságú, 4 cm széles, nem nagyon kemény, lapos acélból készült vakarókést használtak, amit reszelővel, majd fenőkővel borotvaélessé tettek. Csak így vezethetett teljes sikerre a következő, a befejező munkafázis. Ellenben maradtak olyan iparosok, akik a levakarással elkészültnek nyilvánították hosszadalmas tevékenységük termékét, hiszen mind a bontófogak, mind a sűrű fogú serkehúzók megfeleltek céljuknak. A Danieliszek másként vélekedtek. Ok el nem hanyagolhatónak ítélték a fésű külső megjelenítését, szépségét, csillogását. Műhelyükben a végső teendő a pucolds, a fényesítés, aminek két változatát gyakorolták: a szárazat s-a vizeset. Az előbbit a tömegáru, utóbbit a drágább és nagyobb méretű fésűk esetében. Ez az eljárás a miskolci és a debreceni kézműveseknél is szerepel. Az ekkor használt szerszámot ők kaparó vagy vakaró, illetve pallérozó késnek nevezték (BARTHA 1929, 29. p.; FÜGEDI 1980, 279. p.).