Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

körülrajzolta., karcolta (17. kép). Ez a fölöttébb egyszerűnek tűnő munkafázis tapasztalatot, szakértelmet igényelt. Tanulóra nem bízták. Amikor a mester a darabot kézbe vette, először a fény felé fordította, hogy az esetleg megégett részt, a rejtőző törést vagy eret kikerülje. Tévedését a selejtes áru bosszulta meg. Amikor a sablonokat nem használták, egy 100 x 75 cm nagyságú, falra akasztott, festett deszkalapon tartották, amelybe fej nélküli hosszú szegeket vertek. A kilyukasztott sablonok ezeken függtek fésútípusok és méretük szerint. A polgárság használta nyeles bontó és frizér 3-4 nagyságban, az inkább keresett zsebfésű, parasztbontó 6, a népszerű fancni szintén 6 nagyságrendben készült. Közöttük általában 5-20 mm volt a különbség, és elnevezésük mellé - belső használatra - még egy számot is kaptak: például 3-as frizér, 6-os fancni. A kézi erővel dolgozó kismester és az árutermelést gépesítéssel megkönnyítő 20. századi utóda által végigvitt munkafolyamat eddig a pontig mit sem változott. A korszerűsítés csak innentől hatolt be a fésűkészítés hosszadalmas menetébe, ami egy külön fejezet tárgya. Most azonban folytassuk D. E. I. kézművességével úgy, amint azt a 19. század második felében elsajátította, majd maga is gyakorolta! Kiszabás, faragás, sikálás Az ezt követően sorra kerülő szinte valamennyi munkafolyamatot a mester a kraksznin ülve végezte. A szaknyelv magyarosítására törekvő iparosok - például D. E. II. - ezt műhelynek is mondták (19., 27. kép). így e szónak két jelentése támadt: 1. tágas helyiség, a mesterek tevékenységének színtere; 2. munkapad, ahol az egyes műveleteket elvégzik. Ez utóbbi - eredetét, szerepét, részben külsejét tekintve - a fát megmunkáló kézművesek faragószékéhez hasonlítható,

43 s e kapLásd MNL 1979, 49. p. A faragószéket bemutató képet lásd uo. 46. p.