Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

valamennyi Nagyszalontán élő iparost, így a megszüntetett csizmadiacéh tagjait is magába fogadja. Ok azonban erre nem voltak hajlandók, már a múltbeli önállóságuk, saját értékes ingatlanuk (a csizmadiaszín) és létszámuk döntő súlya miatt sem; ezért külön társulatot hoztak létre. A nyolcvanas években megközelítően 340 iparengedéllyel rendelkező kisiparos működött, akiknek jó harmada csizmadia volt. A családtagokkal, az inasokkal, a legényekkel együtt mintegy kétezerre tehető az iparból élők száma, ami az itt lakó 12 000 embernek körülbelül a 16-18%-át képviselte. A 19. század elején a szinte kizárólagosan parasztvárosnak tekintett Nagyszalonta társadalmi struktúrájában ez az új réteg rövid idő alatt meghatározó, a további fejlődés irányát befolyásoló tényezővé erősödött. Ez főként azzal magyarázható, hogy az iparosok mindig is a mozgás, az alkotás, a haladás letéteményesei voltak. Munkájukkal tovább örökítették az évezredes tapasztalatokat, de ugyanakkor új munkaeszközökkel kísérleteztek, és a korábbinál célszerűbb, az embert jobban szolgáló használati tárgyakkal jelentek meg a piacon. Szorgalmuk, szerénységük, szaktudásuk környezetük számára követendő példakép lett.

24 A FÉSŰSMESTERSÉG MEGJELENÉSE NAGYSZALONTÁN Nincs adatunk arra vonatkozóan, hogy ebben a városban mikor tűnt fel az első önálló fésűs. Azonban egy 1808. szeptember 15-én kelt főszolgabírói átiratban szó esik Fűsűs Nagy Jánosról, aki a boszorkánynak tartott Veres Rebekát kegyetlenül megkínozta. Teljes bizonyossággal nem állítható, de joggal feltételezhető, hogy emberünk a „fűsűs" megkülönböztető nevet mestersége okán kapta. Ellenben arról már bizonyítékaink vannak, hogy a 19. század hetvenes éveiben telepedett át Békés 24 DÁNIELISZ 1994, 17-20. p.