Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

Elődeim áttelepülésének évére sehol sem bukkantam. Mivel az 1730-ig lefektetett adóírásokban e családnév nem tűnik föl, apai ősöm Csabára költözését a 18. század második felére datálom. Az evangélikus eklézsia anyakönyvében legkorábban e század hetvenes éveiben D. János és D. Mihály neve fordul elő. Okiratokkal igazolható, hogy nemzetségünk szalontai ága a fent említett Jánostól származik. Az ő fia Benjamin (szül. 1796), akinek Mihály II. (szül. 1821) nevű gyermekéről már teljes bizonyossággal tudjuk, hogy fésűs. Ha figyelembe vesszük a korabeli társadalmi és családi szokáshagyományokat, elődeik is szakmabelieknek tekinthetők. D. Mihály II. mindkét fiát, Endre I.-et (szül. 1856) és Károlyt fésűsnek nevelte (3-4. kép). Az előbbi fia Endre II. (szül. 1893), édesapám szintén fésűs (5. kép), végül D. Endre III. (szül. 1925), e sorok írója ugyan fésűssegéddé nyilváníttatott (6. kép), de életútját pedagógusként járta végig. így a szarufésű készítésének munkafolyamatait közvetlen elődeim, nagyapám s édesapám kismesteri gyakorlata nyomán, no meg a saját ismereteim alapján örökítem meg. Viszont ezt megelőzően hasznosnak ítélek némi néprajzi és művelődéstörténeti visszatekintést beiktatni a csont felhasználásáról, nem mondva le a szarv, a fésű szavaink eredetének vizsgálatáról sem. A CSONT ÉS A SZARV HASZNOSÍTÁSA AZ EMBERISÉG TÖRTÉNELME FOLYAMÁN Míg az agyag, a fa, a gyékény, a növényi szálas termények feldolgozásáról könyvtárnyi szakmunka áll a művelődéstörténészek s az etnográfusok rendelkezésére, az állati csont és szarv hasznosításáról többnyire összefoglaló művek alfejezeteiben olvashatunk. Pedig az emberi nem kialakulásának hajnalán az élelem megszerzésének egyik kezdeti módja a gyűjtögetés mellett a vadászás volt. Évezredek múltak el, amikor - még az őskorban - a sok bizonytalansággal, sőt veszedelemmel járó állatelejtés mellett meg-