Benedek Katalin: Perlrott Csaba Vilmos (1880-1955 alkotói pályájának főbb állomásai (Békéscsaba, 2005)

és tekervényes pályát lezártnak tekintették. Ugyanakkor megállapították, hogy szentendrei tájképei líraiságuk mellett is élettel téliek. Művészet és valóság azonban sohasem volt nála külön; a látható, érzékelhető világ fölényesen, de nem önkényesen alakult ecsetje alatt. A bevezetőben kitértem arra, hogy utolsó éveinek munkái előttünk részben ismeretlenek. Szentendrei tájábrázolásai szép számmal maradtak ránk, itt tehát a csendéletek, interieurök műfajára gondolok. Ezen alkotások kedvelt kelléke volt egy négylábú fehér asztalka, amelyre a kép témájául szolgáló különböző tárgyakat helyezte. Villanyfénynél dolgozott, tónustalanul festett. A néhány ismert mű azonban azt bizonyítja, hogy kvalitásos munkák kerültek ki ecsetje alól. Utolsó önarcképét az ablak elé helyezett festőállvány mellett örökítette meg, elmosódott, oldott kontúrral. Nem tagadta meg önmagát a kompozíció kiválasztásánál, az ablak a külsőés belső világ (a kint és bent) közvetítője maradt, mint egyéb korábban tárgyalt képeinél is. Ismereteink szerint utolsó műve a „Lola háza" című kép. A zöld számtalan árnyalata és a dús vegetáció közepette bukkan elő a festőkollega, Gálffy Lola és férje, Kántor Andor műterme. A teljes festőiségű, a csak színekre épített képpel újraértelmezte, visszaidézte a nagybányai éveket, s visszaidézte a Cézanne-tól tanultakat is. Az 1955-ben bekövetkezett halála utáni időszakban elsősorban mint szentendrei festőről beszéltek róla. Franciás iskolázottsága szinte említés nélkül maradt. 57