Szatmári Imre: Békés megye középkori templomai (Békéscsaba, 2005)

Békés megye középkori templomai A fenti adatok pontosan mutatják, hogy az egyes templomoknak nem sok építési periódusuk volt általában. Kivételt azok az épületek képeznek, amelyeknek gazdag alapítói voltak, vagy ahol a település történetében több jelentős változás következett be, vagy az idők során óriási virágzásnak indult. A kivételek közé azonban jórészt csupán a csolti nemzetségi monostor, és a gyulai törökzugi templom sorolható. E két templom története más szempontból is párhuzamba állítható. Az egyes építési periódusok ugyanis pontosan mutatják az egyházi épület kiteljesedését, az adott koron belüli fokozatos felvirágzását. Az első építési periódusaik viszont nem sokban különböztek bármelyik falusi templométól, legalábbis méreteiket illetően. Feltűnő ugyanakkor, hogy a korai templomok között elkülöníthető egy kisebb (9—13 m hosszú) és egy nagyobb (14—23 m hosszú) méretekkel rendelkező csoport. Megyén belüli területi elkülönítés a két csoport között nem fedezhető fel, tehát a helyi igények különbözőségével lehet valószínűleg leginkább magyarázni a méretek közötti eltérést. Az utóbbi csoportban természetszerűen több a már bővített, későbbi építési periódust jelentő egyházi épület, de arra is akad itt példa, hogy az egészen korai építésű templom az egész középkoron belül előforduló legnagyobb méretekhez közeli hosszúságban épült fel. Décse ilyen szempontból kiemelkedő helyet foglal el. Ahogyan azonban Décse vagy Gyulamonostora temploma már építésekor tekintélyes méretűnek készült, éppen úgy előfordult az is, hogy a korai építésű, kicsiny templomot használták még a késő középkorban is, az időközben biztosan megnövekedett lélekszámú településen (Murony, Megyer, Felsődoboz). Az általános tendencia azonban kétségtelenül az lehetett, hogy a bővülő lakossági létszám 33 és a régi templom épületének elavulása miatt átépítésre, bővítésre, vagy legalábbis megújításra törekedtek az egyes templomoknál. Szemügyre véve az átépítések, bővítések nagyságrendjét, lényegében csak a Gyulamonostora méretbeli növekedése mondható jelentősnek — ez nyilvánvalóan Gyula felemelkedésével függ össze, s a lakosság növekvő számával is egyenes arányos —, a többi bővítés viszont az épületek alapterületét alig növelte meg. A templomok befogadóképessége tehát semmiképpen sem lehetett arányban a település lakosságának számával, illetve semmiképpen sem igazodhatott ahhoz, már a legkorábbi időkben sem. Ez felveti a templomok belső terére, annak napi használatára vonatkozó kérdést is: kik, mikor és hogyan léphettek be a falusi templomba a középkorban. A templomhajók rendkívül kicsiny alapterülete, még ha egy főre mindössze egy négyzetméternyi helyet számolunk is, kizárja annak lehetőségét, hogy a falu lakosságának nagyobb része részt vehetett volna a templomi szertartásokon. Arra szintén elkerülhetetlen utalni, hogy a késő középkorban a templombelsőbe zsúfoltan, tehát vélhetően igen gyakran halottakat is temettek. A sok sír kiásása, a temetés után keletkező sírhantok, a régebbi sírgödrök helyén pedig a föld ülepedése szinte elképzelhetetlenné teszi a templombelsőben a hívek helyfoglalását. Jó néhány esetben ismert a templomhajók pontos belső mérete, s ez ugyancsak igen nagy változatosságot, eltéréseket mutat, bár azt szintén meg kell jegyezni, hogy az épület alapfalai kiszerkesztésének majdnem minden esetben tapasztalható pontatlansága az eltéréseket nagyban befolyásolja. Ennek ellenére érdemes öszszevetni néhány adatot.