Makkay János: Vésztő-Mágor. Ásatás a szülőföldön (Békéscsaba, 2004)

Ezekről a Mágori-dombból 1810-1812-ben és 1816-ban előkerült tárgyakról azóta mind a helyiek, mind a tudomány, mind a Nemzeti Múzeum megfeledkezett. Úgyannyira, hogy ma már nem is találhatók meg a hatalmas gyűjteményben, és ezért sem a rézkori kultúrák monográfusa, Kutzián Ida, sem a szeghalmi járás említett régészeti topográfiája nem értekezett róluk. Pedig kétszeresen is a világelsők közé tartoznak. A rézkor emlékei közül ezek a „harangos csövek" kerültek legelőször múzeumba az egész Kárpátmedencében, évtizedekkel minden más egyéb előtt. A bronzkori „etruszkos" edényekkel együtt pedig alighanem a legelsők egész Eurázsiában, amelyek egy teliről egy nagy állami múzeumba jutottak. Annyira legelsők, hogy meg is lehetett róluk feledkezni. A harangos részhez csatlakozó átfúrt csövek megoldása - jóllehet sokáig váratott magára - roppant egyszerű: úgynevezett csőtalpas edények voltak. Olyasfélék, mint manapság egy széles felső részű talpas gyümölcsöstál. Időnként szép a díszítésük, van közöttük feketés színűre égetett, és a csőtalp gyakran kerek lyukakkal van áttörve (4-6. kép). Ezek szerepét máig nem ismerjük, lehet, hogy csak a díszítés okán készültek ilyenre, de az is lehet, hogy az égetés követelte meg: azért, hogy ezek a még korong nélkül formázott hosszú csövek ne veszítsék el alakjukat a hevítéskor. Valójában 5. kép: csőtalpas tál az tehát pontosan az ellenkező módon 1986. évi 2. sírból használták őket, mint a Cimeliotheca vélte volt: nem a széles, harangosodó részükön, a tálon állottak, hanem a tálak voltak karcsú csőtalpakra állítva. Feltehetően arra szolgáltak, hogy gömbölyded fenekű kisebb 20