Makkay János: Vésztő-Mágor. Ásatás a szülőföldön (Békéscsaba, 2004)

bögréket tegyenek rájuk. A talpak egyik fajtáját (de nem a tálját!) ma is harangos csőtalpnak hívjuk, hiszen olyan a formája. Egy kolléga, aki véletlenül ugyanazokkal a Tolna megyei rézkori leletekkel foglalkozik, mint hajdanában Wosinsky Mór, tehát Zalai-Gaál István barátom lehetségesnek tartja, hogy ezeket a - szépen, sőt gyönyörűen díszített - csőtalpas tálakat talán vallásos ceremóniákon ülték körül, és belőlük fogyasztották el az áldozatokból megmaradó étkeket. Ez a megoldás nem zárható ki a lehetőségek közül! Az átfúrások mellett jellemző e tárgyakra a karcolt vagy benyomott mintákat kitöltő vagy befedő mészbetét, sőt az átfúrások szélét is így díszítették. Felteheti az olvasó a kérdést, miért éppen ilyen átfúrt csőtalpak és bronzkori bögrék jutottak legelőször múzeumba. Azért, mert a rézkori sírokba tett edények és a viszonylag kisebb bronzkori bögrék és tálak azoknak a leleteknek a sorába tartoznak, melyek általában épen vagy csaknem épen szoktak napvilágra kerülni a földmunkák során. Akkoriban pedig mindenféle törött cserepekre, kőszilánkokra és hasonlókra a múzeumok még nem igen tartottak igényt. Ezeket az edényeket mégiscsak egy előkelő család tagja küldte ajándékba. Ráadásul ezek a korai rézkori edények mai szemmel is nagyon szépek. Ez lehetett az oka annak, hogy 1936-ban a mágori Wenckheimuradalom még egyszer küldött leleteket a Nemzeti Múzeumnak: szintén a tiszapolgári kultúra síredényeit, rézcsákányát (33. kép) és kőbaltáját. Lehet, hogy a tiszapolgári kultúra legnagyobb (vagy egyik legnagyobb) sírszámú temetője a Mágori-dombon volt (lásd lejjebb a sírstatisztikát!)? Hiszen bárhol ásnak a dombon, ilyen sírokat mindig találnak. Akkor is, amikor a pincemúzeumot fedő épület bal oldali első oszlopának alapárkát csinálták 1986-ban (6. kép). 21