Natura Bekesiensis - Időszakos természettudományi közlemények 2. (Békéscsaba, 1996)

Molnár Zsolt: A Pitvarosi-puszták és környékük vegetáció- és tájtörténete a középkortól napjainkig

sának bizonyításához adataink azonban nem elégségesek, hiszen e fajok egyéb szikes és mocsaras növényközösségben is előfordulhatnak, illetve túlélhetnek. Löszpusztagyepek A dél-Tiszántúl legjellemzőbb közössége - a löszpusztagyep - csupán töredékesen lehetett már meg. A Kitaibel idejében még elterjedt társulást a legelők felosztásával és felszántásával rövid idő alatt töredékére zsugorították, a maradékot gyakran túllegeltették. Tótkomlós határában is csak apró fragmentumok maradtak (Gajdács, 1896). A falut körülvevő legelőt - mely jórészt löszpuszta lehetett Kreybig talaj térképe alapján - 1856-ban parcellázták ki "nyomás"-oknak (Tábori, 1957). A maradványok degradáltságára és kis kiterjedésére utal a generalistább, de nem gyomjellegű sztyepprétfajok kis száma is (füvekből pl. csupán Bothriochloa ischaemum, Koeleria gracilis, Bromus inermis). A maradvány gyepek eredetisége azonban a Salvia nutans és a Taraxacum serotinum előfordulása alapján bizonyosra vehető. A zavarástűrő és gyomfajok nagy száma a gyepek erős degradáltságára utal. A Blaskovicspusztán és a környező útmezsgyéken ma található löszpusztagyepek ezeknél általában jobb minőségűek. Ezeknél is megfigyelhető azonban a legeltetés erős szelektáló hatása. A pusztai, legeltetett állományokból feltehetően ezért hiányzik az Anchusa barrelieri, az Inula germanica, a Stachys recta és a Carduus hamulosus (Molnár, 1992; lásd még Tóth, 1985), melyek ma csak mezsgyéken fordulnak elő. A XX. századi táj rövid jellemzése, a jövő lehetőségei A két világháború közti időre az Alföldön a művelési ágak arányai stabilizálódtak (Frisnyák 1990), mivel a paraszti 86