Natura Bekesiensis - Időszakos természettudományi közlemények 2. (Békéscsaba, 1996)

Molnár Zsolt: A Pitvarosi-puszták és környékük vegetáció- és tájtörténete a középkortól napjainkig

hogy a löszháton az elmúlt 1000 évben jelentősebb ősi száraz tölgyes nem volt. A Marosmenti keményfaligetöv a XIV. századra már felszakadozott, de a puhafaligetek még a XVIII. század végén is végigkísérték a Maros itteni szakaszát. A történeti adatok alapján a következő természetvédelmi következtetéseket vonhatjuk le. A Pitvarosi-puszták löszpuszta-gyepjei fontos fragmentumai a XVIII-XIX. század során felszántott löszpusztáknak. A terület mocsarai (pl. a Liliomos) közel természetesnek tekinthetők. A szikesek ősiségük miatt fontos természeti értékek, legeltetéssel hasznosítandók, természetes vízháztartásuk a csatornák eltömésével teljes mértékben helyreállítható. Erdők telepítése kizárólag madártani céllal ajánlható. Bevezető A vegetáció fontos tulajdonsága, hogy a múltbeli történések jelentős befolyással bírnak a növényzet mai állapotára (Zólyomi, 1958; Pickett, 1989; Foster, 1992). Ez azt jelenti, hogy az adott vegetáció összetétele nem az éppen aktuális környezeti hatásokat, versengési viszonyokat tükrözi, hanem nagyobb időléptékű hatások eredőjét. Egyes szerencsés szituációkban a holocén vegetációfejlődés korábbi szakaszainak reliktumai is fellelhetők (Zólyomi, 1958). Az alföldeken, ahol az ember táj átalakító tevékenysége sokkal nagyobb mértékű volt, mint a hegyvidékeken, ahol a természetes folyamatok, mintázatok az elmúlt századokban sokkal jobban átalakultak (fátlan árterek, sztyeppék eltűnése, vízrendezések, stb.), a mai vegetáció nehezen érhető meg az emberi hatások kellő ismerete nélkül, hiszen a mintázatok részben antropogén eredetűek és a folyamatok részben antropogén irányítottságúak (Frisnyák, 1990). A hagyományos kö'zép-európai növénycönológia egyes irányzatai kitüntetett szétfő