Ván Hajnalka (szerk.): Bepillantás a kintbe. Kolozsváry-Stupler Éva művészete - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 9. (Békéscsaba, 2017)
Bellák Gábor: Emlék-montázs Kolozsváry Éváról
9 beszéltünk, mint aki köztünk él. Fogadtuk barátait, beszélgettünk a helyi művészekkel, megismertük múzsáját és szerelmét, Suzyt, s lassacskán Jankayból is Tibor lett. Ha róla kellett beszélnem, Tibort mondtam, s olyan közel kerültem életéhez és életművéhez, hogy Évával is már úgy tudtam beszélgetni róla, mint akivel közös élmények fűznek össze minket. Aztán a közös kirándulások. Éváék házába, kiállításokra, megtekinteni műtermeket, műveket, gyönyörködni a kertjük csodás, Csendes-óceánra nyíló panorámájában, eltelni azzal az érzéssel, hogy a természetnél aligha van inspirálóbb dolog. És egy egészen erős élmény. Mai napig fel tudom idézni, hol álltam ott, Éva műtermében 1995 tavaszán, amikor berakott egy cédét a lejátszóba, mondván, hogy ő csak zenét hallgatva tud dolgozni. Bach műve szólalt meg, a Dos Wohltemperierte Klavier első sorozatának e-moll prelúdiuma. Szép a mű, akárhány előadó akárhány előadásában is, de ez valahogy nagyon modernül szólalt meg ott, a napfényben fürdő műteremben. Modern volt, kicsit lazább, swingesebb a tempó, a zongora hangja is inkább dzsesszesre volt keverve. S aztán kiderült, hogy John Lewis, a kiváló jazz-zongorista Bach-lemezeinek egyike volt ez (Preludes and Fugues from the Well-tempered Clavier Book 1. vol. 3. Philips, 1984). Éva egyből nekem adta azt a cédét. S ritka az olyan zene az életemben, amit, ha meghallok, mindig ugyanazt idézi föl bennem. Nos, John Lewis Bach-lemeze ilyen, s arról a zenéről mindig az a kellemes tavaszi délután jut eszembe, Éva műtermében. A műterem, a napsütés, a művek, s persze az a kibogozhatatlanul izgalmas élmény, hogy akárhányszor is hallgatom ezt a zenét, soha nem fogom már először hallani. A zene élményét az első meghallás körülményei tették felejthetetlenné. Próbálom megtalálni az emlékeimet, s próbálom úgy összerakni őket, ahogyan Éva rendezi újra talált tárgyait. Még nem tudjuk, hogy az a rossz hajszárító mikor is lényegül át egy műalkotás részévé, s én sem tudtam egész idáig, hogy az a rossz hajszárító mikor is válik az emlék-montázsomnak is kihagyhatatlan részletévé. Igen. A hajszárító. Soha olyan lelkesnek embert nem láttam, mint Évát akkor, mikor megtudta, hogy valahol a városban garage-sale van, vagyis egy ház, egy lakás, egy otthon felszámolásakor az utolsó felvonás: a senkinek már nem kellő holmik áruba bocsátása, rendszerint a ház garázsában. Kidobott holmik között válogattunk. Filléres dolgokról volt szó, nem is értettem még akkor, hogy Éva minek jár ilyen helyekre. Szép házban éltek, minden megvolt a háztartásban, ami kell, s persze csak később jöttem rá, hogy Éva nem használati tárgyakat keres, hanem Tárgyakat, Objekteket, dolgokat, amikben még pislákol némi élet a végső szemétre kerülés előtt. Hosszú ideig vártunk rá az autóban, s végül megláttuk boldogságtól ragyogó arcát: vett egy réges-régi hajszárítót. Egy dollárért, vagy kettőért, s ahogy illik, még alkudott is talán. De megmentett egy tárgyat. Egy lelket. A kárhozattól, vagyis a szemeteskocsi darálójától. S feltámasztotta azt egy műalkotás életében. S most értem csak meg Éváék Jankayhoz való viszonyát is. Rokoni, testvéri barátság volt az, amelyben nemcsak Jankay Tibor, az ember, a Békéscsabáról elszármazott, az ugyanazon dolgokra emlékező, a gyökereitől elszakadni nem tudó magyar művész személye volt fontos, hanem Tibor tárgyai is. A ház a Kenyon Avenue mindig néptelen utcáján, a csecsebecsék, az innen-onnan összegyűjtögetett emléktárgyak, amiket Jankay maga is festői csoportokba rendezett össze. A tárgyak szinte mágikus szeretete az,
