Ván Hajnalka (szerk.): Bepillantás a kintbe. Kolozsváry-Stupler Éva művészete - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 9. (Békéscsaba, 2017)
Bellák Gábor: Emlék-montázs Kolozsváry Éváról
ami nemcsak Éva munkáit és művészi attitűdjét jellemzi, hanem ezt a nagyon mély, magyarországi emlékekben gyökerező művészbarátságot is Jankay Tibor és Kolozsváry Éva között. Tárgyak Az objekt, vagyis a művész által átértelmezett hétköznapi tárgy problémája, pontosabban a hétköznapi tárgy műalkotásként való értelmezése a 20. századi avantgárd művészet egyik legradikálisabb irányzatában, a dadaizmusban gyökerezik. Az 1910-es évek dada alkotói fedezték fel, hogy a hétköznapi tárgy egy bizonyos összefüggésben, egy bizonyos kontextusban új és új jelentéseket képes magába sűríteni, sőt maga is képes műalkotássá válni. A következő években kirajzolódó szürrealista tendenciák, s maga a szürrealizmus pedig szinte teljes mértékben ki is aknázta a használati tárgy és műtárgy közötti átmenetekben rejlő lehetőségeket. A fotómontázstól a kollázsokon (vagyis a képfelületre ragasztott tárgyak, címkék, kivágatok stb.) keresztül a szürrealista tárgy-együttesekig. Olyan tárgy-kreációkig, amelyek több, egymással a gyakorlati életben, praktikus funkciójukban össze nem illő tárgy össze- komponálásából adódnak. A művészettörténeti szakszóval assemblage-nak mondott műfajban a tárgyak új értelmet nyernek. Pontosabban nem is a tárgyak nyernek új értelmet, hanem a tárgyak segítségével a világ egy új arca tárul fel. A tárgyak élete Mi olyan izgalmas a tárgyak életében? A dadaizmus az 1910-es években azzal a radikális gesztussal nyúlt a tárgyhoz, a találomra kiválasztott, hétköznapi használati tárgyhoz, hogy bebizonyítsa: az is ugyanúgy alkalmas lehet arra, hogy műalkotássá váljék. Ezt a gesztust természetesen úgy is lehet értelmezni, mintha ez a „hagyományos” értelemben vett műalkotás, vagy műtárgy státuszát rombolta volna le. Valójában azonban éppen ez a gesztus tágította ki a műalkotás és a művészet határait, teljesen elszakítva a műalkotás fogalmát a kézművesség, a megcsináltság követelményeitől, s kibővítve azt a puszta gondolatiság, az ötletként való elképzelés lehetőségeivel. Ezért aztán nem is lényeges, hogy melyik is az „eredeti”, hogy mit is jelenthetne egy dadaista mű esetében az eredetiség fogalma. Marcel Duchamp Forrása, vagy Mono Lisája több példányban is ismert, hiszen egyszerű boltban vásárolható holmikról van szó. Ami műalkotássá tette a tárgyakat, az a művészi gesztus volt. Az a tett, ami által a tárgy elveszítette eredeti funkcióját, s a művész szándéka szerint egy új cím alatt új értelmet nyert. A tárgyak újraértelmezésének másik nagy korszaka az amerikai pop-art művészete volt az 1960 körüli években. Andy Warhol, Claes Oldenburg, Jasper Johns és mások annyiban léptek túl a dada radikális gesztusain, hogy az ő munkáikban már nagyonis kitüntetett szerep jutott a megcsi- náltságnak, a tényleges tárgyalkotó mozzanatnak. Ők igazi, az „eredetiség” auráját is őrző, ha úgy tetszik, „klasszikus” műtárgyakat alkottak, mégha ezek a művek teljesen szokványos, olcsó, hétköznapi tárgyak felnagyított, átszínezett, a tárgy karakterétől idegen anyagból készített másolatai, átiratai voltak is. A pop-art művészet tárgyai a modern tömegtermelés, a modern, tömegméretű fogyasztás, a jóléti tömegtársadalom mindenki által ismert tárgyai voltak: ételkonzer- vek, sörök, üdítőitalok palackjai, fagylalt, hamburger, s persze maga az amerikai nemzeti zászló, az amerikai bankjegyek, s az amerikai tömegkultúra szinte eltárgyiasodott ikonjai, rocksztárok, politikusok, celebek. A pop-art világában a tárgy heroizálása és a jelentéktelenségek monumenta- lizálása zajlott, s ezzel együtt annak a kimondása,
