Ván Hajnalka (szerk.): Bepillantás a kintbe. Kolozsváry-Stupler Éva művészete - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 9. (Békéscsaba, 2017)
Bellák Gábor: Emlék-montázs Kolozsváry Éváról
8 Bellák Gábor Emlék-montázs. Kolozsváry Éváról A tárgy, a művész és az emlékek A tárgy megtalálása éppen olyan kreatív művészi gesztus, mint valaminek a megalkotása az üres vásznon, vagy megmintázása a szögletes kőtömbből. Fölfedezni egy kidobott játékbabában, egy használt porszívóban, vagy bármiféle kacatban a művészet lehetőségét: művésznek és nézőnek is igazi ajándék. Hiszen az alkotás, a teremtés nem a meghúzott vonallal, a megmintázott anyaggal kezdődik, hanem a megpillantás, az elgondolás örömével. A művész előre nem tudhatja, hogy egy régi, eldobott kulcs, egy zsebóra tokja, egy játék gumikacsa, vagy egy parányi faliszekrény egyszer- csak műalkotássá válik majd a keze között. Nem tudhatja, de örökké fogékony és nyitott kell legyen erre a találkozásra. Mintha egy montázst alkotna: látszólag össze nem illő darabkákból, képekből, újságkivágásokból egyszercsak összeáll egy új kép. Olyasmi, amire nem is gondoltunk volna. Az emlékek is olyanok, mintha csak egy montázs fel nem használt alkotóelemei lennének. Mikor adódnak össze ezek az emlékfoszlányok egy képpé, mikor kerül minden a helyére? Ezt nem tudjuk, de szerencsés esetben létrejön a kép. A megtörtént dolgok emlékei valahogy egymás mellé kerülnek, fényt kapnak az emlékek homályában lapuló események, arcok, hangok, tárgyak, s megformálódik egy kép, amiről nem is gondoltuk volna, hogy réges rég óta már bennünk él. Ahogyan a művész nem tudja még előre, hogy mi is lesz az, ami majd alkotásra inspirálja, a művészettörténész sem tudja, hogy a sok művész közül, akikkel találkozik, ki lesz az, aki egyszercsak fontosabbá válik, mint a többiek, s akiről egyszer majd kell írnia valami személyeset. Tudományos esszét, művészettörténeti tanulmányt, elemzést minden művészről lehet írni. Személyeset azonban csak arról, akihez valóban valami bensőségesebb közünk van. Los Angeles, huszonkét évvel ezelőtt Évát 1995 márciusában ismertem meg, amikor a szintén békéscsabai Jankay Tibor festőművész hagyatékát kellett felmérnünk Los Angelesben. Szegediné Kozák Máriával együtt nap mint nap élveztük Kolozsváry Pali és Éva segítőkészségét és barátságát. Ők vártak a reptéren, s persze ők hagyták ránk Jankay műtermét, házát, garázs- zsal, mindenféle raktárakkal együtt, hogy hát ezt kéne feldolgozni. Kilencvenöt év munkásságát, festmények, grafikák ezreit, szobrok százait, a földrengésben megsérült kerámiák törmelékeit, s persze a művész mindennapi tárgyait, köztük ruháit, s velük együtt az évekkel azelőtt már elhunyt szeretett feleség személyes tárgyait is. Mindenhez hozzá kellett nyúlnunk, könyvekhez, rajzmappákhoz, évtizedek óta egymásra préselő- dött festményeket kellett egyesével leltárba vennünk, lefotózni mindent, miközben folyamatosan kapcsolatban voltunk a hagyaték gondnokaival, vagyis Palival és Évával. Felszámolni egy művész otthonát, leltárba venni a hazahozandó műveket, tárgyakat, a többit pedig kidobni, nem egy hálás feladat még akkor sem, ha Jankay Tibort nem volt szerencsém ismerni. Az első reakció Kolozsváryék részéről a köszönet volt, hogy ezt ők bizony nem tudták volna megtenni. Nekik nem lett volna erejük szemétbe dobni Tibor festékes nadrágját, munka közben használt, széttaposott cipőit és sok-sok minden értéktelen, de valahogyan mégis Jankay személyéhez kapcsolódó, személyes dolgot. A két hónap során, amit Jankay Tibor hagyatékának feldolgozásával töltöttünk, egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy Jankayról már mi is úgy
