Kisházi Gusztáv - Kiss A. János - Nagy Szilvia: „Istennek dicsőség-egymásnak segítség!” - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 8. (Békéscsaba, 2016)
Tűzesetek - Visszaemlékezések - Benne volt az idealista szellem... Kiss A. János interjúja Szentesi Istvánnal
katona koromban felfigyeltem rá: Pisjaknak mondják. Akkor már inkább Szentesi lettem. Szegeden katonáskodtam, egy honvédségi gépkocsiparknál. Egyszer jöttek az Antanttól megvizsgálni, hogy az ország betartja-e a trianoni előírásokat. A parancsnokaink azonnal civilbe bújtattak bennünket, s hazamehettünk szabadságra... — Hogyan került kapcsolatba a tűzoltókkal? — Egy Pajdusák nevű tűzoltó eljött hozzánk 1936-ban: Pista, a parancsnok kéri, jelentkezz hozzánk, nagyon kellene egy gépkocsivezető! Mentem, annak ellenére, hogy egy Körmöczi nevű ember volt a műszakis a tűzoltóknál, aki — hogy úgy mondjam — nem volt valami nagy jellem. Akkoriban negyvennyolcórás szolgálatot adtunk, amit mindössze huszonnégy órányi szabadnap követett. Csizmát, ruhát adtak, felültettek egy Berlietre. Úgy látszik, beváltam. Természetesen gépkocsivezetőnek osztottak be. Ám ha javítani, hegeszteni kellett valamit, már kiáltottak is: Szentesi! Akkoriban tíz-tizenhatan voltunk, negyven-ötven pengőt kaptunk csupán, igaz, az árak sem voltak magasak. A munkanélküliség meg tombolt, ingyenkonyhákat üzemeltettek. A munkánk nem volt nehéz, igaz, szigorú parancsok szerint kellett cselekednünk. A háború alatt nem vonultattak be újra: légós ügyek miatt is szükség volt a városban a tűzoltókra. Persze állandóan hozta a postás a behívót: mi meg vittük a parancsnokhoz, ő a polgármesterhez, aztán a katonai osztályra került, a debreceni katonai parancsnok meg rendre felmentett minket. Nem nagyon panaszkodtunk, örültünk, hogy élünk. — Mivel járt a háború? — Kaptuk a hírt: az oroszok bejövetele előtt a gépkocsikkal együtt el kell hagynunk a várost. Azt mondták, hogy a családunk is jöhet velünk Nyugatra, ha ötven kilósnál nem nagyobb a csomagjuk. Erre persze senki családtagja nem jelentkezett. A tűzoltókból álló „gyászmenet” Szarvasig jutott. Ott kiderült: a Tisza-híd odébb túlterhelt. Visszatérhettünk hát Békéscsabára. Mire újra elindítottak volna bennünket, megjöttek az oroszok. A polgármester, a rendőrfőnök és a tűzoltóparancsnok persze már előbb elindult a németek után. Az oroszok hatalmas tömegben, tankok áradatával jöttek. Mi tagadás, elvitték a Magosix márkájú személygépkocsinkat, melyet akkorra már átalakítottunk, beletettünk egy Mátrai típusú kismotorfecskendőt. S vitték a Berliet-t is. Akkoriban nem volt kiépítve a vízvezetékrendszer, a vízszállító locsolókocsik meg csak nagysokára értek a tűzesetek helyszínére. Jobb híján tapostuk a tüzet, meg mindent csináltunk vele, nem állhattunk ott karba tett kézzel. A locsolókocsik Latil márkájúak voltak, egy nyomócsonk is volt rajtuk, amihez hozzákapcsolhattuk a tömlőinket, sőt el volt látva egy centrifugálszivattyúval is. Amikor már Békéscsabán tartózkodtak az oroszok, a németek is bombázták a vasutat. Az állomáson kigyulladtak a benzines hordók, jobb híján egy kút állt csak a rendelkezésünkre. A kismotorfecskendőt kézzel toltuk ki egy kocsin a városházától a vasútállomásig. Az oroszok is segítettek oltani. Nem volt leányálom akkoriban a tűzoltóélet, de más munka aligha akadt volna. 65
