Galli Károly: Az I. világáború forgatagában - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 6. (Békéscsaba, 2015)
A komarnói ütközet
a takarásba. Volt nevetés, ha valaki akkor hajolt le, amikor a mi ágyúnk dördült el a hátunk mögött. A harcmezőn ilyen szünetekben nem a politikáról, hanem a taktikáról és stratégiáról beszélgettünk. Elismertük, hogy a felsőbb parancsnokság már tanult valamit a rohatyni csatából. Délben már parancsot kapott zászlóaljunk a támadásra, az előttünk srapneleink által felgyújtott faluban meghúzódó ellenség ellen, mely túlerőben volt. Megindultunk, de mert a cél balra esett kissé, kanyarodnia kellett a rajvonalnak, s ezáltal az egész zászlóalj katonái összekeveredtek. Elől mi mentünk: a zászlóalj tisztjei. Elég hangosan kiáltoztuk visszafele a parancsokat, hogy húzódjanak ismét széjjel, s emiatt az ellenség hamarabb, mint kellett volna, észrevette közeledésünket. Lőtték a rajvonalat, mely nem is viszonozhatta a tüzet, mert nem volt kilövése. Kénytelenek voltunk szakaszonként előrefutást elrendelni, s a falut a magaslatok tetején 1200 lépésre közelítettük meg. Lövettem a pajtasort, mert onnan lőttek az oroszok, de jött a válasz csőstül. A tőlünk balra fekvő 33-as nyustyi-regiment megingott, s kezdett visszavonulni. Ugyanúgy a jobboldaliak is, csak Rizler főhadnagy vezetése alatt mintegy két- szakasznyi erővel mi maradtunk még. De sokáig mi sem tarthattuk magunkat, mert egyszerre 5 baka is feljajdult, s szanitécért kiáltozott. Rizler elrendelte a visszavonulást. Rajonként vissza, a hátul levő állásokba! Ez a visszavonulás parancsra ment, és nem hasonlított a rohatynihez, de még veszélyesebb volt, mert az ellenség közelebbről lőtt minket, és az ágyúk is küldték srapneleiket, mihelyt a visszavonulást a tüzérek észrevették. A támadás sikertelenségének oka az volt, hogy az oroszok magasabban, jobb pozícióban voltak. A vezetőség hibája volt, hogy a támadást ily esztelen gyorsasággal és tüzérségi előkészítés nélkül elrendelte. Az erdőben mintegy 120 ezredbeli bakát gyűjtöttem össze, s vezettem a komamói híd felé, ahol vagy 500-an csatlakoztak hozzám. Szomorú kép tárult a szemeim elé! A lábsebesültek hosszú sorban bicegtek el a puskájukra támaszkodva, a nehéz sebesülteket hordágyon vitték. A kéz, vagy karsérültek jó kedvvel meneteltek hátrafelé, örültek, hogy sebesülésük őket a szenvedésektől, az életveszélytől megszabadítja. Hordágyon hozták Krausz Kamilló századost, Rizler főhadnagyot, Sailer Tatót. Elkísértem őket a kötözőhelyre, s visszatérve, a 101-eseket már nem találtam ott, ahol a szabály ellenére elhagytam őket, mert egy kapitány patronokkal ellátta, és a tűzbe visszavezette őket. Ekkor ugyanis újabb támadás indult a IV. hadtest támogatásával, mely a déli szerb harctérről jött fel. 34
