Galli Károly: Az I. világáború forgatagában - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 6. (Békéscsaba, 2015)
Budapesten át haza
- Hogyan kerülsz ide? - rohantam meg, amikor megpillantottam.- Hazaengedtek Craiovából. Nemcsak engem, hanem mindnyájunkat. Még téged is. A neved szerepel az elbocsátottak listájában. Mikor nevedet felolvasták, senki sem jelentkezvén, kérdezték, hogy hol vagy, mire valaki odakiáltotta: „Beteg, kórházban van.” Ezzel ügyedet rendben levőnek találták.- Hiszen akkor - barátom - én most hazamehetek!- Persze. Örülök, hogy ezeket tudtodra hozhattam. De figyelmeztetlek, hogy Szolnokon határzár van, mert a románok a Tiszáig akarják a megszállott területet megtartani. A Tiszántúl már Romániának számít. Engedélyt azonban a Békéscsabára utazáshoz kaphatsz a Gizella téri román katonai parancsnokságtól. Boldog voltam, hogy nem kell már állás után futkosnom, van nekem otthon jó foglalkozásom, melyből megélhetek. Máris rohantam a parancsnokságra, mert most már egyetlen célom: hazamenni! Sajnos itt semmit sem intézhettem el, mert a parancsnokság épülete előtt kb. 500 ember várt bebocsátásra, és a kapus szerint már csak 50 kérelmező juthat be a hivatalos óra végéig. Szóba álltam az ácsorgókkal, és azt a felvilágosítást kaptam, hogy itt már reggel 2 órakor százszámra állnak, és van olyan, aki már ötödik napja jön el minden hajnalban, de még nem bírt eddig bejutni. Elkedvetlenedtem. Elhatároztam, hogy nem jövök ide többé. Ehelyett az utazási igazolványomat román katonai bélyegzéssel láttattam el több helyen. Azt már előbb is tudtam, hogy a pályaudvarok kapuiban lebélyegzik az igazolványokat, szereztem hát pecsétet mind a keleti, mind a nyugati pályaudvar román katonai parancsnokságától, és a Gellért- szállóban székelő városi katonai parancsnokságtól is, és ezzel az igazolvánnyal szálltam vonatra egy reggel. A déli órákban értünk Szolnokra. Ott a vonatból kiszállítottak, mondván, hogy egy óra múlva másik vonatra kell majd átszállnunk. Bementem az étterembe. Nyugodtan megebédeltem, és az előállott vonatra felszálltam. Utitársaimmal beszédbe elegyedtem még a vonat indulása előtt, s érdeklődtem, hogy milyen igazolványuk van. Kettőnk kivételével mindnek a Gizella téri román katonai parancsnokságtól volt igazolványa. Azt hangoztatták, ha nekem ilyen nincsen, akkor le fognak szállítani a vonatról. Meghökkentem, de nem szálltam le, hanem úgy gondoltam, majd csinálok valamit, hogy tovább juthassak. Majd fütyült a vonat és elindult. Diadalmasan néztem az informátoromra. Sajnos korai volt az örömöm, mert a vonatunk, amint kiért a 186
