Galli Károly: Az I. világáború forgatagában - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 6. (Békéscsaba, 2015)

Szökés a hadifogságból

Jenő, amikor a rendőr belépett a vagonba, annak ellenkező oldali ajtaján lelépett.

Alighogy leszálltunk, a vonat elindult, és mi ottmaradtunk. Ellenben Maitz Jenő a kocsi másik oldalán az induló vonatra ismét felszállt és folytatta a menekülése útját. O szemfülesebb volt!

Minket az elmenekülésben az a körülmény akadályozott, hogy messze voltunk az ajtótól, és azt hittük, a rendőr majd nem vesz észre a prices alatt. Sajnos, másként történt.

Visszakerültünk az előző napi úton a barakkba. Nem veszítettem el szökési kedvemet a baleset miatt. Azonnal megkérdeztem a barakkban elzárt baj társakat, hogy kinek van térképe, s ki akar velünk jönni? Gyalogosan szökünk tovább.

Jelentkezett egy szakaszvezető, Dánielnek hívták. Győri fiú volt. Rendelkezésemre adott egy vasúti menetrendből kiszakított térképet.- Hát ez is tehet nekünk szolgálatot - mondtam - van ennivalónk, kenyerünk, sonkánk és cukrunk.

Nem telt bele egy félóra, már lestük a barakkőröket, s a hátsó ablakon kilógtunk a többi barakk mögé, és elindultunk nyugat felé.

Az első emberrel találkozva, kérdeztem az utat Szmolenszk felé. Mutatták a Szmolenszkáját, és azon elindultunk.

Estefelé a köves utunk elveszett. A talaj mind nedvesebb, sárosabb lett, és a legutolsó falunál már bokáig érő vízben tapostuk az utat, de azt már nem láttuk. Kérdezősködésemre megmondták, hogy ez a régi szmolenszki út, de ettől jobbra, vagy 1 km-re van egy új, nagy és széles út, amely köves. Nosza, akármilyen fáradtak is voltunk, elindultunk a mondott irányba. Bokáig érő vízben taposva estig elértük a műutat és azon mentünk tovább, amíg egy faluig értünk, és ott az első jobb ház ablakán kopogtattunk, bebocsátást kérve.

De nem mentünk be, mert a szemben levő boltból egy magyar hadifogoly katona jött felénk. Az megismert minket, hogy nem muzsikok vagyunk, hanem hadifoglyok. Az oroszok is megismertek. Talán a hátizsákunkról, mert ilyet az oroszok nem viselnek.

A katona magyarul szólított meg minket. Megismerkedtünk, ő felvidéki tót fiú volt, és mutatta az odáig látszó tanyát, hogy annál az uraságnál a gazdaságban szolgál egy társával, Szabó Jánossal. Mindjárt meghívott bennünket magához szállásra.

Elfogadtuk a meghívást. Szabó is szívesen fogadott bennünket és nyelte a híreket, amiket a világ folyásáról mondtam neki. Ők itt a világtól teljesen elvágva élnek évek óta, és még nem tudták, hogy különbéke van, hogy az invalidus foglyok kicserélése meg is kezdődött, és a vonatokon utazni lehet, csak a nagy városokban tartóztatják fel a nyugatra özönlő hadifoglyokat.

141