Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - Darvas Józsefről - elfogultság és előítéletek nélkül
84 Életművek idézése Adalékok Darvas életpályájáról Darvas, született Dumitrás József Orosházán, 1912. február 10-én látta meg a napvilágot, nyomorúságos körülmények között élő családban. Négy fiúgyermekkel tengették mindennapjaikat. Minderről az író szavaival (Gyermekéveimből. Nyugat, 1937. 1.): „Apró örömök és nagy szomorúságok árnyékában születtem. Életünk egyhangú volt, akár a táj, amelyet szülőföldünknek mondtunk. Síkság, ahol az aprócska vakondtúrás vagy szélhordta halom is égreszökő hegynek látszik és elnyelő szakadéknak a sekély kis gödör. Halmok és gödrök. Apró örömök és nagy bánatok: titeket idézlek most, hogy megmutassam az egyszerű emberek egyszerű életét... Nyáron szombat volt az ünnepünk. Bátyáim már napszállta előtt hazajöttek a tanyák közül, aratásból, cséplésből. Ilyenkor együtt volt az egész család. Ó, mennyivel más volt ez az együttlét, mint a farkaskergető téli napok munkátlan, kényszerű összezártsága, mikor anyámat és testvéreimet szinte óránként csúnya veszekedésekkel ugrasztottá egymásnak a kény értélén szűkösség. Most munkából jöttek és naptól barna bőrükbe ivódva hozták a kenyeret ígérő kalászok fülledt szagát.- Enni szeretnénk, - mondták a bátyáim, hogy lerakták a szerszámokat, meg a kenyereszsákot. Az étel már asztalra téve, párologva várta őket...- Fáradtak lehetnek szegények - mondta anyám végtelen jósággal, mintha a hangjával akarná őket megsimogatni. Egyszerre csak kifordult a szájából a falat és utána a csendes sírás.- Szegény apátok, hogy ezt nem érhette meg... Keservesen sírdogált. Pedig határozottan tudtam, hogy boldog, megelégedett napjai kévésének egyike ez a mostani, mert talán lesz elegendő kenyér. Akkor, az anyám sírásából éreztem meg először, hogy nekünk még az örömünk se lehet tiszta, háborítatlan, mert sötét karjaival fölöttünk hadonászik valami kegyetlen ellenség... Nagy szegénységünk különösen télen ütközött elő. Nyomorogtunk, fagyoskodtunk, akár az útszéli koldusok. Emlékszem: az iskolába mindig lyukas csizmában mentem. Új lábbelim soha nem volt Azt szaggattam cafatokká, ami még a bátyáimtól maradt, mert kinőtték. Ha jöttek a dércsípős, téleleji napok, mikor meztéláb már nem lehetett menni, anyám fölment a padlásra és lehozott egy pár lyukastalpú, penészes csizmát.- Ez legalább nem lesz kicsi - szokta mondogatni mindig. - Jó sok kapcát beléhúzhatsz, hogy ne fázzon a lábad. Csakugyan nem volt kicsi, akár az ágyról beleugorhattam volna. De bármennyi rongyot csavargattam a lábamra, mindig fázott. A lyukas talpon benyomult a hó, elolvadt és átnedvesítette a legvastagabb kapcát is. Úgy próbáltam segíteni a dolgon, hogy kívülről is becsavargattam ronggyal, de így meg éktelenül otrombán festett. A testi kínokon kívül még külön lelki fájdalmaim is voltak, mert a többi gyerekek mindig csúfolódtak velem:- Oldj... bocskorbanjár az olaj...- Hol hagytad a medvét?
