Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - Huszonöt éve nincs közöttünk Csizmadia Imre, az önéletíró parasztember
112 Életművek idézése nagyapa erős akaratú, hirtelen haragú ember volt. Csizmadia Imre így írt róla: „Nem dohányzott, és családjában senkinek sem volt szabad dohányozni. Könyvet, kártyát, citerát nem tűrt meg a háznál. Legfeljebb a kalendáriumot. Sok jószágot tartott, bérlete is, tanyája is messze volt a falutól, s így bizony templomra nem jutott idő, legfeljebb karácsonykor vagy húsvétkor. De a neve napját minden évben megünnepelte.” Anyai ágon ősei nem voltak nagyravágyó, világhajtó emberek. Olvasni annál inkább szerettek. A Polgári Körből hordták a könyveket, nagyapja éjszakákon át petróleumlámpa fényénél, pipafüstbe burkolózva falta a betűket. A két különböző értékrendű család gyermekeinek elsőszülöttje Csizmadia Imre. 1902. július 28-án köszönt a világra. Útja innen Kiskirályságon, a szentetornyai tanyán és az Újváros-pusztán, majd a vásárhelyi Puszta 1002. szám alatti görbeszikparti nyárfás tanyán át, azután nem annyira girbe-gurba, mint amennyire rögös. S hogy e helyek bármelyikéről mily nehéz volt még az elvágyódás is, jelezze rövidke története: „este meghallottam, hogy reggel mennek a piacra... nem tudtam aludni, mert előző este félig-meddig megígérték, ha korán felkelek, elvisznek engem is...Már ki volt húzva a kocsi a színből, oda volt készítve a suba, pokróc az ülésre... Nagyapám is, papám is szépen fel voltak öltözve. De énhozzám a kutya se szólt, mintha ott se lettem volna. Mikor már látom, hogy a lovakat fogják befelé, mamám meg nagyapám készülnek felülni, elordítom magam: „...az este mögígérték, hogy eevisznek, vigyenek ee!” „Hozd csak ide, kisfiam, onnan az istálló elöl azt a kisszéket. Te, meg Viktor, köss egy kendőt a gyerek nyakára, hogy mög ne fázzon.” Egy nagyon rövid lábú kisszékem volt. Odavittem. „No, tedd a kocsi alá, oszt ülj rá szépen. A nyakadat meg húzd össze” Bemásztam, ráültem. Akkorára fenn ültek mindnyájan. Nagyapám lekiált. „Rajta ülsz a széken? Indulhatunk?” „Lehet!” - kiáltottam. Fejem felett megindult a kocsi, egy jó nagy koppanás a fejem búbján, aztán arcra buktam. Mikor föltápászkodtam, a kocsi már a rajtaülőkkel a bejáró derekán szaladt a Pesti út felé.” A kisgyerek körül élők sorsukat igyekeztek egyengetni, ám ez korántsem lehetett mindig könnyű: „Egy november végi napon új irkákat osztott szét a tanító úr minden tanulónak. A másodikosok saját maguk írták rá a nevüket. Az első osztályosoknak azt mondta: Vigyétek haza és otthon valakivel, szüléitek vagy nagyszüleitek közül írassátok rá a neveteket... így történt, hogy aznap este odaálltam öregszülém elé. Ő feltette a pápaszemet, megnézte az irkát és azt mondta: Én, kisfiam, nem tudok szípen írni, majd az Etel ráírja. Odaviszem neki, mire ő: Kírjed meg idösatyámat, ő szépen tud írni, majd ráírja ű. Odaadom öregatyámnak, az is felteszi a pápaszemét, megnézi az irkát. Megcsóválja a fejét:
