Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - A Különös karnevál szerzője, Fedor Ágnes
102 Életművek idézése Fedornak e művében is tetten érhetjük publicisztikai elkötelezettségét. Tárgyilagosságát kíméletlen, szívből jövő ítéletek váltják szeszélyesen. Részlet egy regénybéli beszélgetésből: „Én nem vagyok zsidó, de a férjem rokonai, akiknél laktam, azok igen és az első házasságomból való kislányom is velem volt. Hajnalbanjöttek értünk. Katonák. A sógorom tiltakozni próbált. Épp borotválkozott. Egy perc múlva az agyveleje odafröcskölt a tükörre a szappanhab közé. Bennünket egyenesen a Dunapartra vittek. Sorba kellett állni, mint néha nagyon forró nyári napokon a strandon szokás. Éppen csak hogy jegyeket nem adtak és csend volt. Halálos csend. Fogtam a lányom kezét. A sor elejét kettesével hasrafektették a Duna jegén. De előbb levették a ruhájukat. Emlékszem egy barátnőnkre, akit előző nap meglátogattam, mert gyerekágyban feküdt csipkék közt, halványkék paplan alatt. Most maga alá tette a gyerekét, hogy felfogja a lövést. Öreg, hervadt barna testek feküdtek a jégen, hamvas kisfiútestek mellett és olyanok voltak mind, mint a bábúk. Olyan csendesek. Olyan engedelmesek. Senki se próbált menekülni. Vagy küzdeni. De én - én fogtam a kislányom kezét... Mindenki tolakodott, hogy előbb kerüljön rá a sor, hogy ne kelljen látnia a testvérét, az apját, a sógorát... De én húzni kezdtem a lányomat visszafelé. Hagytak bennünket hátrálni. És mikor már huszonheten voltak előttünk, autó érkezett a paranccsal: a munkát azonnal beszüntetni! A fiatal hadnagy, az Évike tegnapi lovagja akkor hirtelen mellénk penderült és ezt kérdezte:- Ugye Évike kezitcsókolom, ugye milyen jó élni?! Ha a parancs egy perccel később érkezik, nyilván nyugodtan legyilkolt volna." Szereti az időszerű vonatkozásokat, nem tud ellenállni az érzelmi eszközöknek: „A főbíró úr megengedte, hogy akinek kutyája van, magával hozhassa a patkányok miatt. Node maguk esténkint úgy üvöltetik a kutyájukat, hogy a szegény dolgozó keresztények panaszkodnak, hogy nem alhatnak miattuk. Hát ez nem lesz tűrve. Lépjen elő, akinek kutyája van. Voltak vagy tízen. Végül Péterke is előlépett, egy ötéves kisfiú, süketnéma... Úgyszólván ő a tábor egyetlen közszeretetben álló lakója. És neki is van kutyája. Kölyökkutya. Akkora, mint egy kis ruhakefe. Csak piros krampusznyelve és csillogó zsett-gyöngy szeme árulja el, hogy él. A gyerek mindig magánál tartja, vele eszik, vele alszik, szinte hozzánőtt. A kisfiú Pesten volt intézetben és tökéletesen megtanult szájról olvasni. Tudta miről van szó. A két szeme teleszaladt könnyel. De mert nagyon szófogadó kisgyerek, hát már lépett is elő, már nyújtotta is a csendőrbácsi felé a kutyát, félrehajtott könyörgő fejjel, de még reménykedve. Talán ha így rögtön szót fogad, talán megkegyelmeznek neki. És a kutyus is ugyanúgy félrehajtotta a fejét, mint a kisfiú.” Mondatszerkezetei olykor ezen érzelmi hatások alárendeltjei: „Végigfutott a táboron: - Orvost! Abban a pillanatban nekem a szó eredeti értelmében megállt a szívem. A következőben már rohantam a fiam felé. Nem, nem ő volt. Egy másik kisfiú - a korlát alatt átzuhant -le a földre, a hátára s ott feküdt most abban a tökéletesen laza és ijesztően bájos tartásban - mint egy halálra sebzett kis őz... Telefonáltak a főbírónak. Az jött daliásán, hófehér vászonruhában, a gyarmati angolok résztvevő távoli arckifejezésével, mellyel a piszkos és
