Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - A Különös karnevál szerzője, Fedor Ágnes
A Különös karnevál szerzője, Fedor Ágnes 103 csakjárványaik által veszélyes vadak közé járnak. A kisfiú hányt Zavartalanul. A szolgabíró undorodott. Végül az is kiderült, hogy a mentőautó nem hajlandó kijönni zsidóért. Egy óra múlva a gyerek még mindig hányt. Más semmi nem történt, csak a nagyapja imádkozott mellette, felemelt kezekkel, reszkető hangon, héberül a haldoklók imáját. Nekiugrottam Manyinak.- Nem lehet ebbe így belenyugodni. Elvégre mit csinálhatnak még velünk? Internálnak?... nem szabad hagynunk megdögleni egy eleven gyereket csak azért, mert zsidó. Ha az enyémről lenne szó, én gyilkolnék. És így se tudom, nem fogok-e... Tíz perc múlva volt magánautó. A főbíróé. Elindult, azzal az utasítással, hogy a sofőr időnként nézzen hátra és ha a gyerek meghalna közben, a további költségek kímélése végett azonnal forduljon vissza. Aztán ebédeltünk. Az jutott eszembe, hogy gyermekkoromban mennyit csodálkoztam a csirkéken, hogy mikor egyiküket ott vágták le előttünk, még a szárnya is csapkodott, még tikákolt is légszomjában vergődve, - a többiek nyugodtan tovább kapirgáltak.” Nemcsak az embereket magukból kivetkőztető korról mondja el a lényeget. Önmagát is élve boncolja. Görcs és riadalom nélkül. Női mivoltából fakadó emocionális megközelítésekkel, hol iróniával, hol az erőt adó „csakazértis” hangnemben: „Reggel megjelentek a csendőrök.- Persze! Zsidó virtsaft! Micsoda piszok van itt! Asszonyok! Miért nem tudják a saját piszkukat eltakarítani? Az igazság kedvéért jegyzem meg, illető piszok lótrágya volt. Saját gettó-lovunk friss hagyománya. Barakkokat építünk a lóval hatósági rendeletre.- Szedjék fel azonnal! - ripakodott ránk Jóska úr, Etelkánk szerelme. Aztán egyenesen rám nézett: - Maga ott! Magának szóltam. Nem fog megártani. Most nem hívhatja a szobajányt! Maga meg a nénje! Febzedtük Annával és egymásra néztünk mosolyogva.” El-eltöpreng, mint feszül egymásnak kötelesség és lehetőség, emberi tartás és élni akarás. Olykor ironikus fikciókba szőve mindezt: „Azt én sem hbzem, hogy Isten személyesen törődjön egyes emberek dolgával. Ő, gondolom, csak a bolygóközi ügyeket intézi, ő maga talán csak a naprendszerközieket, legföljebb ilyesmibe, mint ennek a háborúnak a végső kimenetele, ebbe talán személyesen is beleszól. Ezért biztosan telefonált a földügyeket intéző arkangyalnak. És mikor az Úristen személyesen is felveszi a kagylót és nem hagy mindent úgy történni, ahogyan ez az ő törvényei alapján ugyan, de mégb a tárgyak tehetetlensége folytán magától történne, akkor következik be a csoda. És ezt a csodát meg kell várni élve... ha belehalunk is.” Nagyra becsüli olvasóját, akinek rá kell jönnie: micsoda büntetés volt az ő dinamikus lényének kiszolgáltatottan vergődni, az összefüggéseket megsejteni és értelmetlenségekkel viaskodni: „A csendőrök számlát hoznak a gettó átalakítási költségeiről. Az itteni faanyagból tíz darab árny ékszéket csináltattak... ezek a munkálatok húszezer pengőbe kerültek. Ezt természetesen a zsidóság tartozik kifizetni. Úgy kell neki!
