Erdős Kamill: A Békés megyei cigányok. Cigánydialektusok Magyarországon (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 60. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1969)

Tragikus életpályát futott be. 1924. május 16-án született Budapesten. Szülei hadapródiskolába adták, majd ennek folytatásaként a Ludovika Akadémiára került. A második világháború végén külföldre menekített Ludovikán éppen tisztté avatott fiatalember francia fogságba esett. A fogságból hazajőve egyrészt örült, hogy a katonaságtól megszabadult, mert nehezen viselte a nem neki való fegyelmet, a militarizmust pedig egyenesen utálta; másrészt aggódva nézett jövője felé. Nagy bizonytalanság között elvégzett egy jegyzői tanfolyamot, miközben kiderült, hogy a fogságban tüdőbajt szerzett, és betegsége mindjobban fejlődik. Jegyzői oklevelének így aztán már semmi hasznát sem vette. Először a Budakeszi Korányi Tüdőbeteg Gyógyintézetben gyógyíttatta magát, majd más kórházakban és szanatóriumokban, míg 1952-ben Gyulára nem került, az itteni megj ei kórház tüdőosztályára. Élete ettől fogva itt folyt le. A Gyulai József Attila Szanatóriumban operálták és ismételten a megyei kórház tüdőosztályán kezelték. Gyulán maradásának az itteni gyógykezelésen kívül két másik oka is volt. Az egyik az, hogy 1954ben itt nősült meg, a másik pedig az, hogy állapota javultával a megyei kórházban kapott munkát, az orvosi könyvtár kezelője lett. Amilyen jól járt házasságával, olyan szerencsétlen volt kórházi alkalmazásával. Betegsége mindinkább elhatalmasodott rajta, és 1956-ban kénytelen volt úgynevezett rokkantsági nyugdíjba menni. Mint nyugdíjas zárkózott, következetesen betartott életrendet alakított ki magának. Korán ébredt, de 10—11 óráig ágyban maradt. Ha jó volt az idő, kisétált a városba, ha fújt a szél vagy egyébként volt az időjárás számára kedvezőtlen, csak a lakásban járkált. Délután 2—3 óra körül már lefeküdt. Reggel izgalommal várta a postát, mohón olvasta a világ minden részéből érkező leveleit, az újságokat. Külön sajtófigyelője volt, amivel minden magyarországi cigány adatról értesült. Ennek esetenkénti érkezését mindig különösen várta. Délutánonként az ágyban dolgozott. Felhúzott térdeire rajztáblát fektetett és azon írt. Ha kifáradt, a szobájuk falán kifüggesztett sok-sok cigányfényképben, amulettben, szerszámban, használati tárgyakban •— mindmegannyi emlékben — gyönyörködött. Ezt a szigorú életmódot azért folytatta nagy kitartással, hogy nyaranként, amikor „felpezsdült" — mint mondta —, gyűjtőutakra mehessen. Gyűjtőútjairól mindig lázasan, leromolva jött haza. Az 1961. nyarán Szabolcs-Szatmárban tett gyűjtőút ja kü-