Barabás Jenő: Békés megye néprajza a XVIII. században (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 58-59. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1964)

I. A népélet fő meghatározói

A NÉPÉLET FÖ MEGHATÁROZÓI Magyarországnak a XVIII. század elején a Bácska és Bánság után legjobban elpusztított vidéke Békés és Csanád megye. Ami itt a török uralom végéig megmaradt, azt a súlyosan pusztító felszabadító háború különösen Gyula ostromlása során semmisítette meg. A nyugtalanságot Rákóczi szabadságharca sem tudta megszüntetni. A század első évtizedében a megmaradt lakosság ide-oda költözik, menekül, állandóan hullámzik. Konszolidálásról csak 1711 után beszélhetünk, de a felemelkedés igen lassú. Az 1550-ben nyilvántartott 3 városból és 68 községből alig maradt meg valami. A keresztény kézre került Gyula lakosságát mindössze a visszamaradt szerbek jelentették. Az 1701-ben itt megtelepült magyar lakosság száma ezekét sem éri el, de két év múlva nekik is menekülniük kell. A szatmári béke után is ittmaradt szerbek száma is annyira csekély, hogy románokat fogadnak be, s ez a vegyes népesség jelenti a várőrséget. 1712—13-ban indul meg a magyarok beszivárgása a környékről, s viszonylag nagyobb számban jönnek katolikus magyarok Pest megye északi és Nógrád megye déli részéből. A román és magyar lakosság mellé 1724—25-ben sváb területről németek települnek be, s így lesz a város 3 nyelvű. Békés is teljesen elpusztul a felszabadító háborúk során, de 1699-ben a régi lakosok közül néhányan már visszatérnek, azonban 1703-ban Rákóczi parancsára Karcag vidékére költöznek s csak 1711-ben térnek vissza, más elpusztult községek lakosságával gyarapodva. Doboz aránylag rövid ideig, 1685—98 között lakatlan, népessége 1703-ban újra menekülni kénytelen s csak 10 év múltán folytatódik békességben a legalább rész-