Dankó Imre: A gyulai fazekasság (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 48-49. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

volt a lábtartó, az asztalon pedig különféle eszközök foglaltak helyet: a vizes vályú, a símítófa, a vágódrót és a simítóbőr. A korongasztalon szokott állni egy-egy törülköző is kéztörlésre. A kiszakított rögöt rávágták a mozgásban lévő korongfejre, amit a jobb lábbal balfelé indítottak meg. A bal lábbal csak szabályozták a forgást. A korongozásnak megvoltak a maga elkülöníthető részei: rávágás, körítés, mélyítés vagy lukasztás, fölhúzás, szájalás, simítás, levágás. Ez az utóbbi művelet a korongolás befejezését jelentette, a vágódróttal lemetszették a talpa alatt a korongról az edényt. Azonban nemcsak koronggal formáltak. Sok olyan fazekastermék is volt, amit kézzel kellett formálni, mint például az egyidőben igen sokat készített butélákat, a kulacsokat, tintatartót, gyertyamártót, szögletes itatóedényeket. Ezek formálása nehezebb volt és csak igen gyakorlott fazekas tudta őket csinálni. A mesterség tudásának egyik alapvető követelménye volt, hogy a fazekas korongolni és kézzel formálni egyaránt tudjon. Ezért a remekkészítésnél mindig egy fazekat, egy köcsögöt, egy butélát és egy másmilyen, lehetőleg gazdagon stafirozott edényt kellett készíteni. A korongon vagy kézzel való formálással még korántsem volt készen az edény. A formálás csak az edény testét készítette el, hátra volt még a felruházás vagy stafirozás, amikor is kézzel formálták az edény fülét, orrát, száját, szűrőjét, esetleges domború díszeit. A stafirozás nem közvetlenül a formálás után következett. Előbb száradni hagyták az edényt, hogy állása legyen és elbírja a stafirozást. A füleket és egyéb járulékos részeket híg agyaggal ragasztották rájuk. A szárítás általában a műhelyben elhelyezett polcokon történt, de nyáron kint az udvaron is. A napon történő szárításnál vigyázni kellett, nehogy megrepedezzék az edény. Néhány fazekasunknak a múlt század nyolcvanas éveiben külön szárító színe is volt. A szikkadt edényt aztán felstafirozták és ha érdes volt, akkor még meg is simították, azaz nedves ruhadarabbal letörölték és ismét száradni hagyták. A kellően kiszáradt edényt engombolták, azaz felhígított öntőjölddel bemázolták. Öntőföldként vagy más néven festőföldként leginkább dudiföldet, hollóházi vagy sárospataki kaolint használtak. Vízzel felengedték és ruhával bemázolták velük az edények külsejét. Az edények belsejét pedig úgy festették be, hogy az öntőföldet beleöntötték az edénybe, ott kanyargatták mindaddig, amíg az edénybelsőt mindenütt be nem fogta, azután átöntötték egy másik edénybe. Ezeket az anyagokat kereskedőktől szerezték be, régebben Aradon vagy Pesten, újabban pedig Csabán. A gyulai fazekasság virágkorában azonban közvetlenül az illető helyekről is hozatták nagyobb mennyiségekben. Az engombálás után rövid száradás, majd az első égetés, a zsengéles következett. Azokat az edényeket, amelyeket alákarcolással díszítettek, zsengéles előtt megkarcolták és úgy égették ki. Az öntőföld 9* 19