Dankó Imre: A gyulai fazekasság (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 48-49. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

ugyanígy mellékága, a Bárdos is. A széles és sekély vízfolyás, amiben a Fehér-Körös szabályozása óta nincs is állandó víz, nem nehezítette meg az agyag kitermelését, sőt megkönnyítette, mert a talaj mindig nedves volt. A felületi homokot könnyen félrehányták és már hozzá is jutottak az agyaghoz. Az agyagot minden mester maga ásta a segédjével és inasával. A kiásott agyagot szekérre hányták és úgy szállították haza. Saját szekere nem minden fazekasnak volt, akinek nem volt az fuvarost fogadott és azzal hordatta meg az udvart agyaggal. Agyagot csak tavasszal meg nyáron ástak és úgy hordták be az udvarra, hogy az ott megérjen egy telet, mert azt tartották a jó agyagnak, amit egyszer megszívott a fagy. Egyszerre 3—4 fordulót tettek, folyamatos munka mellett a múlt század nyolcvanas éveiben egy nyárban összesen 20—30 szekér agyagot vittek haza. Arra mindig vigyáztak, hogy kellő mennyiségű agyag legyen otthon, nehogy elfogyjon. A fazekas gödrökhöz a mester és legénye meg az inas a szekéren ment. A mester, ha övé volt a szekér, a szekérlócán ült, ha fuvarossal mentek, akkor is ott kapott helyet. A segéd meg az inas a vendégoldalon ültek. Az ásókat a szekér aljára fektették. Az ásáshoz csak ásókat vittek, minden ásón rúgó is volt. A víz puhán tartotta a bárdosi agyagot. Nyúlós, sárga színű volt és szigetekként emelkedett ki egy-két tömzse a vízből. Sokszor megesett, hogy mielőtt hozzákezdtek volna az ásáshoz el kellett terelni a vizet másfelé. Ilyenkor hamar elgátolták a kívánt részt és kifolyatták belőle a vizet és nekiláttak az ásásnak. Gyakran nehéz volt a tömzsöket szekérrel megközelíteni, ezért utakat hagytak az ásásban. A mester nézte ki mindig a kiásandó részt, ő is dolgozott aztán, de a java munka a segédre meg az inasra maradt. Néha, különösen ha sietős volt a fuvar, a fuvaros is segített az ásásban, később pedig, amikor megfogyott a segédek és inasok száma cigányt fogadtak az ásáshoz. A kiásott agyagot, ha lehetett, egyenesen a szekérre hányták. A szekeret mindig jól meghányták, feltornyozták és aztán ellapítgatták. Az indulásra kész, megrakott szekér úgy nézett ki mint egy háztető. Az agyaggal a segéd vagy az inas hazament és otthon segédkezett az agyag leöntésében. Ha a mesternek saját szekere volt, akkor csak ő maga ment haza a szekérrel, a segéd és az inas vagy a cigány ottmaradt és addig is ástak, amíg a szekér nem fordult. Ha a mester maradt kint a gödröknél szintén ásott és vigyázott a szerszámokra. Egy nap négyszer-ötször is fordultak és ha igyekeztek nyolc-tíz alkalommal hazaszállították az egész évi agyagot. Az agyagot az udvaron a kút mellé öntötték le. Vigyáztak arra, hogy esetleges régebbi agyaggal ne keveredjék. Aztán állni, száradni hagyták. Arra is ügyeltek, hogy a behordott agyag össze ne álljon egy darabba, ezért időnként fellazították, megforgatták, gereblyéveL^earoával megpiszkálták. A hordás után körülbelül egy hónap múlva' megtörték, azaz egy nagy fakalapáccsal, J'urkóval a rögeit szétverték'. így hagyták aztán áll2 Dankó Imre: A gyulai fazekasság 17