Dankó Imre: A Gyulai vásárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 44-46. Gyula, 1963)

III. Áruk és árusok a gyulai vásárokon

értek vele vissza Gyulára, mert útközben eladogatták őket. Külön sertéshajcsárok nem voltak. Minden hajcsár azt hajtott, amire megfogadták; csak voltak olyanok, akik jobban szerették a sertést hajtani, mint a szarvasmarhát. A vásárra kerülő sertésnél igen fontos követelmény volt a jó étvágy és a virgonc mozgékonyság, mert ezek voltak az egészség ismertetőjelei. A félrehúzódó, nem turkáló, csak ímmel-ámmal evő sertés betegnek számított, és nem kellett senkinek. Az ilyen sertéseket az állatorvosok sem néztek jó szemmel, ha felfedezték őket, be sem engedték a vásárba. A sertésvétel többféleképpen történt. Volt úgynevezett egyremásra vagy áltáljában vevés. Ez a vételmód csak akkor volt lehetséges, ha sok, körülbelül egyforma nagyságú, korú és fajú sertésről volt szó. Régebben ez a vételi mód volt az elterjedtebb, és csak lassan, a múlt század végére terjedt el a mázsált vétel. Azaz, az olyan vételforma, amelyiknél a megveendő sertéseket lemérték, és úgynevezett élősúlyban adták el, illetőleg vették meg. A választási malacokat és az egy húsú süldőket párjával adták. Előfordult, hogy ötével is. A hízónak való viszont, már a hízottakkal együtt darabszám kelt. Nagy ritkán, még a múlt század végén is, csere is alakult ki; a sertést terményért adták. Egy pár választási malac 1 mázsa búza és 1 mázsa tengeri csereértékkel bírt. A sertéseket a választási malacok és a kihízott disznók kivételével lábon hajtották a vásárra. A választási malacokat viszont szekéren vitték. A szekér tetejére rácsot tettek vagy csak két hátsaroglyát. Igen kövér, elhízott sertések esetében is lehetett kocsival találkozni, azonban ritkán, mert a menni már nehezen tudó hízót nem törték, hanem, hacsak lehetett, háznál adták el. A sertésvásártérnél sokkal nagyobb kiterjedésű volt a szarvasmarha-vásártér. Erre azért volt szükség, mert a szarvasmarhákat inkább a vásártéren árulták, mint a sertéseket. De azért is szükség volt nagyobb területre a szarvasmarhák részére, mint a sertéseknek, mert a szarvasmarhákat hagyták járni, sőt jártatták is, ha úgy hozta a sora, hogy ezzel is kitűnjék egészséges voltuk. Egészen a múlt század végéig a szürkés-fehér, nagy szarvú, magyar fajta szarvasmarha volt többségben a gyulai vásárokon. A legtöbbet Biharból, Arad megyéből, a Bánátból és Erdély belsejéből hozták. Különösen jó és híres magyar fajtát hajtottak fel állandóan Kötegyánból. Mint legtöbb szarvasmarhát szolgáltató falvakat meg kell említenünk még Sarkadot, Gesztet, Zerindet, Feketegyarmatot, Hosszúaszót, Tulkát, Vadászt és Lesset. A tarka, svájcer marhákat Lippáról és környékéről kezdték ide felhajtani. A tavaszi vásáron óriási volt mindig a szarvasmarha-forgalom. Zömében növendékmarhát és borjút hajtottak föl. mert ezek voltak a legkelendőbbek. Ezeket vásárolták tartásra mind az uradalmak, mind pedig a parasztok. Messzi felvidéki és dunántúli uradalmak is innen vásároltak. A meddő, úgynevezett szúró marha-