Bertalan Ágnes: Asszonyok, lányok Biharugrán (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 42-43. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

Az ugrai lányok egészségesek, szépek s ha férjhez mennek, gyermekeik is egészségesek, de a lány, mintha ezzel befejezte volna a faluközösség iránti kötelességét, most már ő is úgy áll be a dologba „a végére, nem a közepébe" s csinálja sorba, sorba. Az asszony, mint a család és a ház ,, rabszolgája' ' Az asszonyok életében a 20-as évek elejétől kezdve fokozatosan, de egyre kézzelfoghatóbban jelentkezik a sokat emlegetett egyenrangúság. Ez a család és főképpen az urával szembeni nagyon merev és szinte rideg élet nagy feloldódásában látszik. A házhoz kötött sorsa változatlan, mert hiszen míg nem változik a paraszti élet gyökereiben egészen mássá, mint a 100 évvel ezelőtti paraszti élet, addig a ház rendje sem változik. „A dolgot el kell végezni, hiszen a napnak, a háznak meg van a maga terhe" így mondta az egyik szorgalmas, negyvenéves parasztasszony; igen, mindenkinek el kell végezni a maga dolgát. Az egyenrangúság tehát az ura és ő közti viszonyban látszik. Ma olyan ritka az az ember, aki megveri a feleségét, hogy az már szenzációszámba megy. De az asszony sem tűri a verést. Visszaüt, ha mégis előfordul az ilyesmi. Az első világháború óta tegezi az asszony is az urát, azelőtt magázta, csak az ember tegezte. Az asszony nem szólhatott bele az emberek beszélgetésébe, ha mégis szólt, leintették: „Nem értesz te ahhoz!" mondták. Ha a mezőre mentek, kapálni, vagy gyűjteni, az ember megindult szó nélkül kifelé a kapun, az asszony aztán kapkodott tarisznya, rossz lékri után, hátha valami idő jön, s lódult. Mentek szó nélkül, elől az ember, utána az asszony. Hiába tanulta meg otthon a munka rendjét, az új asszonynak mindenben az anyósa szokásához kellett igazodni, s ma is, ha menynek megy a lány. Az új ház rendje — még ha nem is volt olyan pontos, mint az otthoni — az anyós kezében van, „nem adja ki kezéből a fakanalat". így aztán a fiatalasszony minden kezebelit helyébe rak a főzésnél, sütésnél, s kint dolgozik a kertben az urával, apósával a határon. Nem szólhat vissza, még dorgálásra sem, nem mondhatja: „Otthon ezt nem így csináltuk". Ha tud hallgatni és mindenben alkalmazkodni, jól kijönnek együtt. De a mai fiatalasszonyok nagytöbbségükben mindettől mentesítve vannak. Lányok közt is vannak „szabadszájú" lányok, de általában csak asszonykorukban mondhatnak csúnya szót, vagy mérgükben káromkodhatnak — felényit sem annyira, mint az emberek. Mert a tiszántúli ember, különösen a bihari, rettentő cifrán tud káromkodni. 100 évvel ezelőtt is még, de különösen az 1700-as években, s az 1800-as évek elején az egyház büntette a káromkodást. 1773-ban például 10 emberre rótt az egyház káromkodásért penitentiát. A pap előtt később sem mertek káromkodni. Egyszer fuvarra vitte a papot az